Váltott lovakon [III.]

Egyetemista koromban aztán tovább erősödött egy kapocs, ami az egész családunkat összetartotta. A Bulgáriához való viszony. Mindannyian kivettük a részünket a bolgár művek megalkotásából. Bátyám a diploma megszerzése után szellemi szabadfoglalkozásúként műfordított, tolmácsolt, azon belül szinkrontolmácsolt tetemes összegekért. Olyan keresett fordító volt, hogy nem győzte ellátni az összes megbízást. A könnyebb feladatokra megkért engem, hogy helyettesítsem. Nyugdíjba vonulása után anyám is vállalt tolmácsolást.

Első komoly munkám a bátyám által fordított Bulgária földrajza szakkönyvben akadt. Én fordítottam le a nagyobb városok történeti áttekintését. A bátyám ezt bevallotta a Gondolat Kiadó szerkesztőjének, aki elmondta, hogy érzékelte a stílusváltozást, de nagyon megdicsérte a fordítást. Bátyám örömmel közölte ezt velem.

Apám bulgarológusként megbízást kapott a Panoráma útikönyvek sorozatban a Szófia útikönyv megírására. Felkért bennünket a bátyámmal, hogy működjünk közre a mű megírásában. Én a Turista ABC megszerkesztését kaptam feladatul, a bátyám egy másik fejezetet. Amikor 1979-ben megjelent a könyv, mindannyiunk sikere volt. Apánk a honoráriumból megvendégelte az egész családot a Kossuth-téri Szófia étteremben, egy példányt nekünk, famulusoknak dedikált. Ott sorakozik a könyvespolcomon.

A hetvenes évek második felében rengeteget tolmácsoltam bolgárul. A tévének, a rádiónak, a Skála cég konferenciáján. Még a pártüdülőbe is elkísértem egy pihenőre jött bolgár párttitkárt. Két hétig éltünk elzárva a külvilágtól, de közben teniszeztünk, óriás bábokkal sakkoztunk és persze jókat ettünk. Emlékezetes tolmácsolásom volt, amikor egy bolgár festő kísérő tolmácsa voltam, aki Bak Imre művészetét jött tanulmányozni. Nagy élmény volt számomra vele találkozni.

Tolmácsolásaim során kéretlenül is missziót töltöttem be a bolgár ügyfeleim becsületének megvédésében. Tény az, hogy akkoriban a bolgár vendégek, bármilyen okosak is voltak, feltétlen hívei voltak a szocializmusnak és az oroszoknak. Legalább is megnyilatkozásaikban. Ezért magyar kollégáik, sajnos, lenézték őket. Ezt igyekeztem tompítani és tiszteletet mutatni irányukban. Nagy sikerem volt vele.

Mindeközben a tolmácsolásból nyert jövedelmemmel finanszíroztam bohém életemet. Prágába vittem Ágota nevű barátnőmet, cipőt, ruhát vettem neki, és nagyokat söröztem barátaimmal.

Ezzel azonban felmerült némi probléma. Beszélgetéseink a sorsfordító eseményekről szóltak. Maradt-e élő magyar a Kárpát-medencében a tatárjárás után? Mosta-e valaha Magyarország határait három tenger? Túlélhető-e Trianon? Mi történt valójában 1956-ban? Lesz-e szobra Nagy Imrének Budapesten? Jó volt belemelegedni e vitákba. De aztán mindig eljött egy pillanat, amikor én kirekesztődtem a társaságból. Ez pedig a szláv tengerben fuldokló Magyarországról szólt, amiben érintve éreztem magam. Még akkor is, ha Bulgária nem határos közvetlenül hazánkkal, de ők is szlávok. Így aztán elhallgattam ilyenkor, és lehetőség szerint nem álltam elő bolgár származásommal. Pedig nagyon vágytam rá, hogy „véd- és dacszövetségbe” kerüljek barátaimmal.

De nem jártam jobban bolgár barátaimmal sem. Beszélgetéseinkben lelkesen soroltuk a két nép közös múltját igazoló tényeket, egészen a kezdetekig, de aztán velük is megesett, hogy visszavonulót fújtam. Ez pedig a feltétlen törökgyűlölet miatt történt, akik ötszáz évig vetették rabigába a bolgárokat. És bár a tényekkel én is tisztában voltam, nem tudtam azonosulni kategorikus szapulásukkal. Hiszen az anyai nagyapám végtére is török volt, a véremben negyedrészt török vér folyik. De ezt soha nem mertem bevallani bolgár barátaimnak és ismerőseimnek, annyira zsigeri volt bennük az ellenszenv és gyűlölet.

Máskor is megesett, hogy átmenetileg elhallgattam bolgár származásomat. Ilyen volt, amikor futótűzként terjedt egy kegyetlen vicc a bolgárokról. „Miért olyan szépek a bolgár gyerekek?” Miután nem volt válasz, jött a vicc csattanója. „Mert nem kézzel csinálják őket!”. E dehonesztáló vicc akkor terjedt el, amikor a francia Renault cég megvonta Bulgáriától a Renault 10-es gépkocsik gyártásának licencét, olyan rossz minőségben gyártották a bolgárok.

Ugyanígy szégyelltem magam, amikor az terjedt el a közbeszédben, hogy Bulgária csatlakozni akart a Szovjetunióhoz 16. népköztársaságként. Ez kiverte nálam a biztosítékot. Meg is tagadtam bolgár véremet, ha ez szóba került a társaságban.

Magamban azonban kitartottam a bolgár szellemi kalandok mellett.

Az egyetem elvégzése után történt az a megbízás, ami a mai napig büszkeséggel tölt el. A bátyám megbízást kapott a Móra Kiadótól egy ifjúsági regény lefordítására. Ő azonban Ivan Vazovot fordított éppen, és nem tudott volna határidőre elkészülni a fordítással. Egyébként is állandóan csúszásban volt. Felajánlotta nekem, hogyha kedvem van hozzá, fordítsam le én Pavel Vezsinov remekét. Kérte, hogy csináljak próbafordítást, és ha sikeres lesz, akkor nekivághatok. Persze csak mint néger. A copyright marad az ő nevén. Belementem. Csodás hónapok következtek. Két egymásnak tolt íróasztalon dolgoztunk mi ketten, sokszor éjszakába nyúlóan. Közben megvitattunk egyes fordítói fordulatokat is egymással. Három hónapig tartott a munka, amit nagyon élveztem. Végül megjelent a 220 oldalas mű. Emelt honoráriumot kapott érte a bátyám, amit közösen költöttünk el. Mi a Sas-hegyi Búfelejtőbe hívtuk meg a családot.

Néhány évvel később megkértem a bátyámat, hogy a regény egyetlen példányán javítsa ki a fordító nevét az enyémre, és írja alá. Ezt meg is tette. Nagy élvezettel mutogattam fiaimnak ezt a példányt, amit féltve őrzök a könyvespolcomon.

Egyéb jó élményeim is voltak a bolgár származásommal kapcsolatban.

Egyik egyetemi évfolyamtársnőm mesélte, hogy az 1980-as években a magyar lányok tömegesen vándoroltak a bolgár tengerpartra, hogy ott bolgár fiúkkal átéljenek egy igazi liezont. Alighogy elmondta ezt, én foghegyről odavetettem: „Én is bolgár vagyok, és ráadásul itt helyben”. Már mentünk is szobára.

Más esetben is hasznát vettem félig bolgár származásomnak. A bécsi Kunsthistorisches Múzeum termeiben bolyongtam, amikor az egyik tárlóban rábukkantam a nagyszentmiklósi aranykincsre. Sokat olvastam korábban róla. Nagy tetszéssel nézegettem az állat díszeket a korsókon. Rátaláltam a rovásírásokra is az edények alján. Én addig, magyar ismereteim alapján, magyar eredetűnek tartottam a kincset. Aztán elolvastam a német nyelvű ismertetést, ami, legnagyobb meglepetésemre, bolgár leletként tüntette fel azt. Így állt elő az a helyzet, hogy magyarként elvesztettem, bolgárként viszont visszanyertem ezt az értékes leletet. S mindezt egy szempillantás alatt.

Egyszer aztán, 1982 novemberében nagyon megharagudtam a bolgár pártvezetésre. Történt ugyanis, hogy feleségemmel, Ágotával Szófiába utaztunk nászútra, egy hétre, amit külkeres kiküldetésemmel kötöttünk össze. Intéztem a hivatalos ügyeimet, s közben jegyet vettem egy remek dzsessz koncertre. A harmadik napon, amikor végeztem a tárgyalással a Balkancar-os kollégámnál és visszatértem a hotelba, Ágota egy gyászkeretes újsággal fogadott. A képen Brezsnyev volt, akinek halálhíréről tudósított a lap. Ezt a „tragédiát” még csak átvészeltük volna, de Todor Zsivkov, a bolgár pártfőtitkár négy napos gyászt rendelt el. Egy Brezsnyevért! A rádióban egész nap gyászzene szólt, megszüntették a táncos mulatságokat, és legnagyobb fájdalmunkra a dzsessz koncertet is törölték. Még most is felmegy bennem a pumpa, ha erre gondolok.

Minden évben kimegyek a temetőbe szüleim sírjához. Korábban a márvány táblán ott aranylott apám és anyám -né toldalékos neve. Egyik alkalommal Ágota megkérdezte: „Mi volt anyád keresztneve?” Hirtelen belém nyilallt valami hiányérzet. Szegény édesanyám életének nagyobb részét a -né toldalékos férji nevén élte le. Róza mamán kívül senki sem szólította igazi nevén. És még a temetőben is elbújik a férjezett neve mögött. Ez nagyon bántott engem.

Hazatérve sem szűnt meg bennem az elégedetlenség. A sírkövet bátyám intézte, ezért aztán hozzá fordultam először. Elmondtam, hogy szeretném anyánk leánykori nevét rávésetni a sírkőre, hogy több generáció után se merüljön feledésbe. Rövid tanácskozás után abban maradtunk, hogy a keresztnevét feltüntetjük a neve alatt, ahol épp annyi hely volt még. Elkértem bátyámtól a sírköves nevét és címét, azzal, hogy én rendelem meg a kiegészítést. Bátyám helyeselte az elhatározásomat.

Egy héttel később felkerestem a mestert, aki, mint olyan ember, aki sokat látott, felvette a rendelést. Viszonylag olcsón dolgozott, de csak két héttel későbbre ígérte, mivel nagyon be volt táblázva. Persze neki is betűznöm kellett anyám nevét, nehogy elírja. „Ilyen nevet még soha sem hallottam, milyen név ez?” – kérdezte olyan hangon, mint aki örül, hogy új ismeretre tesz szert. Én roppant hálás voltam neki ezért, és készségesen közöltem, hogy török név.

Aztán, valahogy mégis csak előbb készült el a véséssel. Rohantam hozzá, hogy az előleget kiegészítsem a teljes munkadíjra, s csak ezután mentem megtekinteni a feliratot. A sír előtt állva határtalan elégedettség fogott el. Végre anyám a saját nevén nyugodhat a sírban. Ugyan látszott, hogy utólag vésték rá a kiegészítést, de a betűk egyformák voltak az egész síron.

A kövön apám és anyám -né toldalékos nevén kívül ott feketéllett az újabb név: SZÜHEJLA.

Illusztráció:  DSB