ERDÉLY, 1981

Erdély és Románia felé egy 1981-es körutam oldotta félelmeimet.

Ezt az utat egy, a szerelmemmel kapcsolatos fura helyzet előzte meg. Történt ugyanis, hogy szerelmem, Ágota 1976-77-ben, ELTE-beli jogi tanulmányait megszakítva Kanadába utazott egy évre az orvos nagybátyjához, ahol féléves intenzív angol nyelvtanulás után a torontói jogi egyetemet látogatta a legkülönbözőbb nációjú diáktársakkal. Fiatalok lévén rengeteget buliztak. Végül Ágota összejött egy matekos fiúval, név szerint Alannel, aki litván bevándorolt szülők gyermeke volt. Aztán 1981-ig csak levelezgettek egymással. Ekkor Alan bejelentette, hogy meg kívánja látogatni barátnőjét és Magyarországot.

Június elején érkezett, egy hónapra. Szerelmem kérésére egy volt gimnazista osztálytársamnál szereztem neki szállást, aki egy hónapra Olaszországba utazott, és olcsón átadta kedves lakását fent Budán a Hó utca környékén. Az ütött-kopott Trabantommal mentünk Alan elé a Ferihegyre. Alan férfi létére is amerikai volt elsősorban. Annyi cuccal jött, hogy alig fért be kicsiny autómba. Andinak egy életnagyságú plüss kutyát hozott ajándékba. Szerencsére az utastérben volt még egy hely a kutya számára. Miután felhurcolkodtunk a lakásba, leültünk beszélgetni. Természetesen nem maradt el a „falnak is füle van” tréfálkozás sem. Megnyugtattam, hogy nem valószínű abban a lakásban a „poloskázás”. Egy idő után elbúcsúztam tőle, és magukra hagytam a régi barátokat.

Ágota éjjel kettőkor jött meg. Én anélkül, hogy egy szót szóltam volna, szeretkezést kezdeményeztem, amit ő fogadott. A szeretkezésünk olyan volt, mint máskor. Ez megnyugtatott. Másnap Alan bérelt egy 1500-as Zsigulit, és elkezdték bejárni a várost. Aznap is éjjel kettőkor jött haza Ágota. Én csak annyit mondtam neki, nem tudom harmadnap is ébren megvárni. Amikor jön, jön. Bújjon mellém az ágyba.

A hét végén meghívtam Alant a Farkasréti Temetőnél lévő közismert Búfelejtő Vendéglőbe, hogy kikérdezzem benyomásairól. A második héten egy partyt rendeztem tiszteletére, ahova meghívtam Ágotával közös barátainkat. Jókat ittunk és beszélgettünk. Aztán eltelt az egy hónap, de Alan bejelentette, hogy még egy hónapra meghosszabbítja látogatását. Ez engem váratlanul érintett, főleg mivel egy bulgáriai nyaralást terveztem Ágotával július hónapra. Már régóta ígértem neki, hogy bemutatom második, anyai hazámat. Balcsikba terveztük az utunkat. Aztán kényszerűen áttettük indulásunkat augusztusra. Ekkor Ágota leutazott Alannel a Balatonra egy hétre. Én egyre kellemetlenebbül éreztem magam egyedül a forró nyárban. A barátaim fokozatosan mind elutaztak valahova, csak egyetlen megmaradt  évfolyamtársammal sörözgettünk esténként. Ő gúnyosan kérdezte időnként: vajon mit csinálhatnak Ágotáék? Karjával egyezményes mozdulatokkal jelezte gyanúját. Én kényszeredetten röhögcséltem. Máig hatóan foglalkoztat a gondolat, hogy nem kellett volna-e a hagyományos férfi szerepében megakadályozni a régi kapcsolat esetleges feléledését, és mintegy szerelmem bizonyítékaként magamhoz láncolni szerelmemet, és a tervezett bolgár tengerparti utazásunkra hivatkozva megkérni Alant – térjen haza. De engem mindig is zavart a párkapcsolatok harsány bizonygatása. Idétlennek tűnt számomra a szerelmesek állandó összebújása, ahogy egymás mellett ültek, mint a verebek, egymás kezét fogva. Én kifejezetten élveztem, amikor egy kiadós házibuli alkalmával az egyik vendég érdeklődött Ágota iránt, s barátom, a házigazda lehűtötte azzal, hogy az én élettársam. Mi ugyanis külön-külön társalogtunk barátainkkal, esetleg új ismeretségekre tettünk szert. Olykor-olykor egy cigiszünet erejéig találkoztunk a konyhában vagy az erkélyen és megvitattuk a híreket. Persze mindig táncoltunk is egyet-kettőt.

Így aztán Alan esetében is bíztam abban a szoros kötelékben, ami bennünket összetartott. A zene, a zenélés. Ágota oboázott a vidéki városi zenekarban, én hét évig tanultam zongorázni. Olykor komponáltam is. Meg a versek. Ady, Kosztolányi, Radnóti, Nagy László. No meg az Illés, Szörényi–Bródy. A Beatles. John Lennon. Természetszeretetünk és közös utazásaink. Ez, érzésem szerint, olyan erős kötelék volt, amit nem szabadott megzavarni holmi közhelyes féltékenységgel.

Végül háttérbe vonulva vártam, mikor szabadul fel Ágota a vendéglátás nyűge alól. Ehelyett azonban Alan bejelentette, hogy egy újabb hónapra meghosszabbítja magyarországi tartózkodását, azaz szeptember 7-ig marad. Azt is kijelentette, hogy meg kívánja látogatni Ágota vidéken élő szüleit. Mint később megtudtam, leánykérés szándékával tette mindezt. Én kétnapi őrlődés után közöltem, hogy a bolgár nyaralásnak lőttek, én pedig nem akarok tovább várakozni, elmegyek a régóta tervezett erdélyi útra, ami nem nyaralás, hanem kemény felfedező út, amire amúgy is jobb, ha egyedül megyek. Ebben határozott voltam és ellentmondást nem tűrő.

Nos, ilyen előzmények után vágtam neki Erdélynek. Apám újfent kisegített egy kolozsvári kollégájának címével, ahol szállást remélhetek. Előkaptam szocialista útlevelemet, és vonattal nekivágtam az útnak. Először Nagyváradra mentem, a Kőrös-parti Párizsba. Megtekintettem az Ady törzshelyéül szolgáló kávéházat, ma Ady múzeum. Itt írta színikritikáit. Emlékére, egy kávéra meg süteményre betértem egy közeli cukrászdába. Végigjártam a város központját. Láttam a híres kanonok sort, de várakozásomtól eltérően nem sok magyarral vagy magyar vonatkozással találkoztam. Egy kis utcában azonban az örmény kulturális egyletet hirdető táblára leltem. Az útikönyvből olvastam, hogy Nagyváradon a lakosság kevesebb mint húsz százaléka magyar.

Egy nappal később tovább utaztam a kincses Kolozsvárra. E város sokkal meghittebb, mint Nagyvárad. Utcái szűkebbek, főtere is átláthatóbb, amit ural Mátyás királyunk hatalmas bronz szobra. Nem sokkal arrébb található a Kolozsvári fivérek, Márton és György híres, 1373-ban készült Szent György lovas szobrának másolata, melynek eredetije a prágai várban látható. Könnyen megtaláltam a város központjához közeli címet, ahol apám barátja tárt karokkal fogadott. E szívélyesség más volt, mint amivel prágai, belgrádi vagy zágrábi ismerőseink fogadtak bennünket. Erdélyben a nemzeti összetartozás megfejelte a kollegiális szolidaritást. A román fogságban sínylődő honfitársaink felszabadító hatásúnak élték meg az anyaországból jöttek érkezését. A hamarjában feltálalt vacsora közben is sokszor szóba került az elszakadt országrészben élők méltatlan sorsa. A szabad nyelvhasználat tilalma, a falurombolás, a magyar nyelvű oktatás hiánya, a tömeges betelepítések, a vegyes házasságok növekvő száma. Később a saját termésű bor kortyolgatása közben sorra kerültek az 1948-as tömegmészárlások, a trianoni tragédia és a II. világháborús terület és népesség vesztések. A vendéglátók fia velem egyidős volt, szintén egyetemre járt, a Babes-Bolyaira. Zsoltnak hívták. A második este behívott engem a szobájába és részletesen kikérdezett az aznap látottakról. Majd egy pohár bor felhörpintése után elővett egy hatalmas albumot, ami bársonyba volt csomagolva. Az album a Házsongárdi temető síremlékeinek részletes dokumentálása volt fotókkal és a feliratok kiemelésével. Az oldalak fotóihoz tartozó negatív gondosan rögzítve volt az albumban. Elképedve csodáltam e precíz értékmentő teljesítményt. Zsolt elmondása szerint három évig dolgozott rajta szisztematikusan. Sok sírkő már eldőlt, másokat az elhanyagolt bozótok nőtték be, legtöbbjüket azonban le is bontották, elszállították. Talán az utolsó percekben készült e dokumentáció. Másnap, hosszú órákon keresztül bolyongtam a temetőben. Rátaláltam Apáczai Csere János, Szenczi Molnár Albert, Misztótfalusi Kis Miklós, Mikó Imre, Dsida Jenő, Kós Károly síremlékére. De elszomorító volt a temető elhanyagoltsága. Este újra megbeszéltük a temető ügyét Zsolttal. Őszinte érdeklődésem hálával töltötte el.

A tovább utazásom előtti este éjszakába nyúlóan beszélgettünk Zsolttal, aki ezúttal beavatott jövőbeli terveibe. Elmondta, hogy két éven belül emigrál Kaliforniába, ahol egyik távoli nagynénje lakik, s így családegyesítés ürügyén  kitelepülhet. A Ceausescu-rezsim álszent módon, előzékenyen engedélyezte e kérelmeket, hiszen a román-amerikai programban számarányukat messze meghaladóan vettek részt magyarok, s azon belül, értelmiségiek, felsőfokú végzettségűek. Meg is említettem Zsoltnak, hogy ezáltal gyengül az erdélyi magyarság szellemi vezető rétege, mire ő cinkosan rávágta – kicsempészi magával a házsongárdi dokumentációt. Megható és példaértékű volt számomra ez az elszánt magyar öntudat.

Másnap, minthogy Zsolt barátom biztosított arról, hogy Erdélyben jók a stoppolási lehetőségek, kimentem a Marosvásárhely felé vezető országútra. Akkoriban az anyaország fiataljai piros-fehér-zöld zászlót lengetve stoppoltak Erdélyben, akárcsak Lengyelországban, és ez nagyon hatásosnak bizonyult. Én nem vittem magammal zászlót, a stoppolás nemzetközi szolidaritásában bízva álltam az út szélére a világutazók öntudatával. Farmernadrágban és fekete pólóban. S így is hamar felvettek, bár előtte egy kocsi a kormány hirtelen jobbra rántásával próbált megijeszteni. Ilyet sehol máshol nem tapasztaltam. Találgattam – kik ülhettek benne, kinek néztek engem. Számtalan variáció felmerült bennem. Később azonban megállt nekem egy vajszínű Dacia. Én a célállomás nevét a többségi nemzet hivatalos nyelvén, az útitáblán is szereplő formában  mondtam be: Tirgu Mures. A kocsiban négyen utaztak, egy középkorú férfi a volánnál, felesége elöl, hátul a gyerek és egy fekete fejkendős néni, valószínűleg a nagymama. Mellette egy nagy vásári batyu foglalta a helyet a hátsó ülésen. Ennek ellenére, intésemre leálltak. A férfi kiszállt az autóból, kinyitotta a hátsó csomagtartót és begyömöszölte a batyut, így csinálva helyet nekem a hátsó ülésen. Az idős néni középre húzódott, én pedig  beültem az ablak mellé. Bevallom, hasonló helyzetben én nem vettem volna fel stoppost.

Elkezdtünk beszélgetni valamilyen keverék nyelven. Megkérdezték, honnan jöttem, és mikor megtudták, hogy budapesti magyar vagyok, a családfő mosolyogva konstatálta, hogy akkor én „Márosvásárhelyre” utazom. Elégedetten helyeseltem. Mégis, beszélgetésünk során, mikor újra meg kellett nevezni a várost, én a román megnevezést használtam. A sofőr minden alkalommal visszamondta, magyarul, rettenetes akcentussal. Később közölte velem, hogy csak Tordáig tudnak elvinni, mert ott laknak. Az országútról lekanyarodott a városba, és kisvártatva megállt a házuk előtt. Miközben kipakolt a kocsiból, kézzel-lábbal elmagyarázta, hogy ne aggódjak, kivisz engem a vásárhelyi elágazáshoz. És valóban, mikor mindenki kiszállt, mi ketten visszaültünk a kocsiba, én ezúttal előre, és ő kivitt egészen az országútra, a vásárhelyi táblához. Kiszállt a Daciából, megmutatta az irányt, majd erősen megrázta a kezem és jó utat kívánt. Amikor szívélyesen elváltunk egymástól, én még egyszer kifejeztem történelmi léptékű megbékélési szándékomat azzal, hogy "mucumes fuorte mult" szavakkal köszöntem meg a fuvart. Ő köszönettel bólintott, majd a kocsiból integetve visszafordult Torda felé. Számomra is furcsa módon, ekkortól, otthon éreztem magam Erdélyben.

Gyorsan Marosvásárhelyre értem. Az akkor még magyar polgármester vezette város, a székelység fővárosa, hemzsegett a magyar vonatkozásoktól. A kultúrpalota műsorán több magyar darab is szerepelt. A palota lépcsőházának üvegfestményei Petőfit, Kossuthot és Jókait ábrázolják. Mikor a feliratokat kisilabizáltam, riadtan néztem körül – látja-e valaki, hogy mit látok. Rögvest ezután szégyenérzet is elfogott, hogy ilyen gyáva vagyok.

Később, Brassóban, igazolódott a félelmem. Aztán megtekintettem a Bolyai Líceumot és az előtte álló emlékművet a két Bolyairól – apáról és fiáról. Több órán át bolyongtam a hangulatos belvárosban, míg végül beültem a főtéren egy vendéglőbe. Egy alacsony, zömök, telt keblű barna lány szolgált ki. Bár látszott az arcán, hogy nagyon fiatal, terebélyes melle mégis asszonyossá tette. A mellére tűzött névjegy alapján megtudtam, hogy magyar származású. Ezért a második korsó után, hangomat kissé lehalkítva, kérdeztem meg tőle, hogy tudna-e ajánlani szállást. Ő, igenlően intett a fejével, majd visszament a söntéspult mögé. Nem sokkal később vidáman értesített arról, hogy hazavisz engem a szüleihez. Ő is velük lakott. Csak meg kell várnom az esti zárást. Tíz óra néhány perckor szálltunk fel az utolsó buszra, mely Vásárhely peremkerületébe vitt. A buszban nem volt világítás, így, szinte teljes sötétségben utaztunk, majdnem fél órát. Kezdetben igyekeztem szóval tartani a lányt, de ő nagyon rövid válaszokat adott. Mondani vagy kérdezni egyáltalán nem akart. Aztán eszembe jutott a magyar nyelvhasználat korlátozása, és én is elhallgattam. Némán utaztunk tovább, a zsúfolt és sötétségbe borult buszon, amit energiatakarékosság miatt nem világítottak ki. A sötétben és egymáshoz zsúfolva valami lágy érzékiség járta át testemet.

Amikor végre megérkeztünk a parasztházas kertvárosba, a lány szülei terített asztallal vártak. Vacsora közben ától-cettig kikérdeztek magamról, majd az addigi erdélyi élményeimről és további úticélomról. Látva, hogy csak városok szerepelnek útitervemben, sietősen felhívták figyelmemet az erdélyi természeti szépségekre és fürdőkre, úgy mint a Gyilkos-tó, Békás-szoros, Szent Anna tó, Szováta, Herkules-fürdő és a többi. Megígértem, hogy legközelebb ezeket is sorra veszem. Aztán megbeszéltük az ismert sérelmeket is, többek között azt is, hogy a magyarokat, diplomájuk megszerzését követően a Regátba kényszerítik, a román diplomásokat pedig Erdélybe. Késő éjszaka volt már, amikor megmutatták az én szobámat, ami a falusi házak tisztaszobájára emlékeztetett. Jó éjt kívánva lefeküdtem. A beszélgetéstől felvillanyozva gondoltam át a napot, amikor, mintegy félóra múlva Zsuzsanna, a pincérlány bejött szobámba és megállt az ajtónál. Én rögtön felültem, jelezve, hogy készen állok a további beszélgetésre vagy bármire. A lány zavartan álldogált még egy darabig az ajtónál, majd hirtelen és szó nélkül hátat fordított, és csendesen becsukta maga mögött az ajtót. Én visszadőltem az ágyra, és eljátszottam a gondolattal – mit is akarhatott e kedves lány. Mivel azonban elég fárasztó nap állt mögöttem, és a lány nem jött be többet hozzám, hamarosan elaludtam. Másnap kakasszóra ébredtem, de a lányt már nem találtam otthon. A szülőktől  kedélyesen elbúcsúztam, és egy kiadós reggeli után visszabuszoztam a városba. Újra végigjártam minden fontos helyet, majd kimentem a pályaudvarra és felültem egy Brassóba menő vonatra.

Brassó Erdély legszebb fekvésű városa. A Barcaság medencéjének déli részén, 550 m magasságban húzódik meg egy védett katlanban. A Cenk-hegy további 400 méterre magasodik a város fölé. Az egész város – vastag városfalainak és többszintes palotáinak köszönhetően – robusztus külsejű. Nem is szólva a híres Fekete-templomról, amely Erdély legnagyobb temploma és az európai gótika legkeletebbre eső, impozáns alkotása. Nevét onnan kapta, hogy az 1689. évi Caraffa-dúlás tűzvészében falai megfeketedtek. A déli kapu felett reneszánsz kori freskó látható, Mátyás és Beatrix címerével.

Maga a város azonban bolgár alapítású, maga a név is bolgár–török eredetű. A várost mégis a német lovagrend tette naggyá a XIII. századtól kezdődően. Őket, kiűzésük után, a szászok követték, akik Kronstadt néven gyarapították tovább városukat. Bolgárszeg, a régi Brassó negyedének ma is használt neve mindenesetre a bolgároknak a város életében játszott kiemelkedő szerepéről árulkodik.

Ezzel kapcsolatban még egy kultúrtörténeti adalékra felhívnám a figyelmet. A mesébe illő Katalin-kapu közelében áll a Szt. Miklós ortodox templom, melynek udvarában volt a régi román iskola. A templom a havasalföldi vajda, az iskola a moldvai fejedelem adományából épült. Ami azonban igazán meglepett, az az, hogy e román iskolában 1559-ig ószláv, s csak ezt követően oktattak román nyelven.

Estefelé, bár még nem voltam éhes, a főtéren betértem egy vendéglőbe. Régi tervem volt, hogy egyik kedvenc ételemet, a brassói aprópecsenyét magában a névadó városban fogyasszam el. Jókedvűen ültem le egy piros kockás terítőjű asztalhoz. Hamarosan megjelent nálam egy kedves, fiatal pincérlány. Első dolgom volt, hogy a nevét megtudjam kitűzőjéről. Minthogy magyar név szerepelt a névkártyán, bizalommal közöltem, hogy vacsorázni szeretnék. De nyomban elakadt a hangom, mikor a lány afelől érdeklődött – honnan jöttem? Zavartan vallottam be, hogy budapesti turista vagyok, és összeszorult gyomorral vártam a fejleményeket. A lány tiszta magyarsággal közölte, hogy engedélyt kell kérnie az étterem vezetőjétől, hogy magyarul felvehesse a rendelést. Ezt az eljárást, bár már annyi szörnyű esetet meséltek róla, s magam is tapasztaltam, sehogy sem tudtam megemészteni, s főleg napirendre térni felette. Ezért aztán kihúztam magam a székemen, és átható tekintetemmel jeleztem, hogy ragaszkodom a magyarkénti tisztes kiszolgálásomhoz. Jutka, a pincérlány, tíz perc várakozás után, sietve hozzám jött, s lelkesen közölte velem, hogy engedélyt kapott a magyar nyelvű kapcsolatfelvételre. Én szemébe néztem olyan kifejezéssel, mint aki meg sem hallotta, amit mondott. Aztán kissé teátrálisan megenyhülve, magyarul rendeltem: Brassói aprópecsenyét. Ekkor ért az újabb csalódás. Jutka, tágra meredt szemekkel felvilágosított arról, hogy ilyen étel nincs az étlapon. – Nem is ismeri? – kérdeztem értetlenkedve. – Nem – mondta ő. Ekkor, hírtelen megértettem, hogy e megnevezéssel csak a  trianoni csonka anyaország igyekezett emlékeztetni az elcsatolt országrészekre. Gyorsan átfutottam az étlapot, és Jutkával egyeztetve, rendeltem egy román specialitást. Bánatosan majszoltam az elibém tálalt vacsorát. Az estém el volt rontva. S ezzel még nem volt vége megpróbáltatásaimnak.

Mire kiléptem a vendéglőből, ahonnan lakonikus rövidséggel búcsúztam, sötétség lepte be az egész várost. A  kihalt  utcákon tompán koppant egy-egy haza siető járása. A várost sárga fényű lámpák világították meg, sejtelmes borzongást okozva a magas, sötét épületek szűk utcáin. Egyszer csak észre vettem, hogy egy férfi sziluett kísér engem sétám során. Bárhol is álltam meg, hogy körülnézzek, ő is leállt, s egyáltalán nem titkolva szekus mivoltát, kihívóan állt, felém nézve. Amikor elindultam, ő újra követett. Éjjel tizenegy felé inamba szállt a bátorságom. Kicaplattam a pályaudvarra, és az első vonattal Nagyszeben felé vettem az irányt.

Nagyszeben az erdélyi szászok fővárosa mind egyházi, mind igazgatási vonatkozásban.  Szász elnevezése Hermannstadt (románul Sibiu). A középkorban, Brassóval együtt, erődített város volt. Már az 1300-as években Erdély legerősebb vára volt, a harmadik falöv elkészülte után pedig bevehetetlenné vált. 1876-ig, a szász önkormányzat megszüntetéséig „Királyföld” (Königsboden), 1848-65 között pedig Erdély fővárosa volt. Az 1863-64-es országgyűlésen itt hoztak határozatot a háromnyelvűségről.

A jómódú város tizenkilenc céhe és kereskedelmi hálózata látta el Havasalföldet termékeivel, de összeköttetésben állt a nyugat-európai központokkal és Levantéval is. Ennek tulajdonítható a pénzintézetek alapítása, a szász Vereinsbank és a román Albina. De a szászok számtalan egyesületet is alapítottak, s ők voltak az erdélyi turisztika úttörői is. A dél-erdélyi hegyvidékek, Szebeni- és Fogarasi-havasok feltárása és menedékházainak megépítése a lelkes szász turistáknak köszönhető.

A városban, központi szerepe okán, Erdély minden felekezete képviseltette magát. A leghatalmasabb építmény, értelemszerűen, az evangélikus püspöki székesegyház gótikus tömbje a belváros közepén. Ennek közvetlen közelében található a protestáns város központjába beékelt katolikus jezsuita plébániatemplom, barokk stílusával. A görögkeleti székesegyház a központtól kissé távolabb fekszik. Bizánci stílusával a konstantinápolyi Hagia Sophia monumentális méreteit idézi, a helybeli metropolita katedrálisa. 1906-ban épült. Nem hiányozhat a puritán belsejű református templom sem a kínálatból. A város még sok egyéb látnivalót rejteget. Ilyen a híres Brukenthal-múzeum, mely nagy számban mutat be festményeket híres német-alföldi festőktől. Remek épületek még a hajdani céhház, a Régi Városháza gótikus, a volt Fehér Bárány fogadó reneszánsz épülete.

Addig-addig jártam Szeben gazdag múltú utcáit, mire késő volt már hajlékot találni éjszakára. Így aztán, az Olaszországban jól bevált „csillag szálló” maradt megoldásként. A belváros egyik kis utcájában, egy padon hajtottam álomra a fejem. Meglepő módon, senki sem akadályozott meg ebben. Hajnalban sietős cipősarkak kopogására ébredtem. Körülnézve rábukkantam, hova tartanak a város polgárai, többnyire háziasszonyok. Egy pékség még lehúzott redőnye előtt álltak sorba, hogy jusson a kenyérből a bolt kinyitásakor. A város gazdag múltja és siralmas jelene közti nagy kontraszt elszomorító volt.

Vonattal utaztam tovább Arad felé. A fülkémben két parasztasszony beszélgetett bolgárul. Megszólítottam őket, és bolgárul érdeklődtem, hova valósiak, és honnan a bolgár nyelvtudásuk. Ők hályogkovácsként hozták tudtomra, hogy Brassótól Aradig egész Dél-erdélyben évszázadok óta nagyon sok bolgár él, de inkább egy évezred óta. Ekkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy nem mi lehettünk volna Kelet Svájca, hanem Tell Vilmosék lehetnének a Nyugat Erdélye. Persze nem közjogilag, hanem a nemzetiségek és nyelvek kavalkádja okán.

Arad kiadós nyári záporral fogadott. Ezért alighogy leszálltam a vonatról, a pályaudvar restijében húztam meg magam. Minthogy mások is így tettek, gyorsan megtelt az utasellátó. Én egy barna fiúval foglaltam el az egyik ovális, piros-fehér terítékű asztalt. Mivel kényszerűen ültünk be, és fogyasztottunk, hamar szóba elegyedtünk. Az aradi főiskolán tanult pedagógiát. Kiválóan beszélt angolul. Moldvából származott, és kitárt szemmel hallgattam, amikor azt találta mondani, hogy nem érzi jól magát Aradon, de Erdélyben sem. Ennek okát pedig abban jelölte meg, hogy ez a föld a magyaroké. Ő inkább visszamenne szülőföldjére, Moldvába. Meglepetésemben én nem is tudtam, mit mondjak, ezért óvatosan, de némi határozottsággal bólogattam. Aztán az eső elállt, s mi barátként búcsúztunk el, mint akik titkokat cseréltek egymással. Az esőt gyorsan elnyelték a csatornák, a nap pedig felszárította a nedvességet. Nekivágtam a városnak, hogy fölfedezzem az újdonsült barátom szerinti magyar jellegét. Ez nem volt nehéz, mivel az aradi vértanúk emlékoszlopával, az úgynevezett Vesztőhellyel kezdtem. E helyen végezték ki golyó általi halállal négy tábornokunkat. Név szerint Dessewffy Arisztidet, Kiss Ernőt, Lázár Vilmost és Schweidel Józsefet. A többieket e helytől nem messze felakasztották, ezzel súlyosbítva ítéletüket.

Arad, Nagyváradhoz hasonlóan, hiteles hely volt a magyar történelem során. Nagyvároshoz méltóan sok palota szegélyezi útjait. Aradon a brassói bolgár negyednek megfelelően szerb negyed található. Arad ugyanis az 1700-as években fél évszázadig a szerb határőrség székhelye volt. A szerb negyednek sajátos hangulata van, szép, pravoszláv székesegyházukkal együtt. De Aradon, mint fontos kereskedelmi központban, a szokásos felekezeti templomok mellett képviseltetve van a zsidóság is, méghozzá mindjárt két zsinagógával. Az egyik ortodox, nem sokkal mellette pedig a neológ zsinagóga.

Aradról egyenesen haza utaztam Budapestre. Sorra beszámoltam a három hetes túrámról. A szüleim büszkék voltak rám, hogy világutazó lettem. A barátaim is érdeklődve hallgatták élményeimet.

Elhatároztam, hogy anyagot gyűjtök Erdélyről. A kollekció magja a Panoráma sorozat Erdélyi utazásokja lett. Később megjelent Köpecziék három kötetes Erdély története című alapműve. Azonnal beszereztem és végig is olvastam. Mára huszonnyolc kötetes lett a gyűjteményem. Az elsajátított ismeretek szerénységre késztettek Erdéllyel kapcsolatban. A városok alapítása és felvirágoztatása szorosan kapcsolódik az erdélyi szászokhoz. Megtudtam, hogy a Kincses Kolozsvár lakosságának többsége a középkorban szász volt. Csak a XVI. század közepére érte el a magyarok száma a szászokét. Ha bárki szeretne megtudni valamit Erdélyről, ki tudom segíteni.

Talán ez az erdélyi utazásom legfontosabb hozadéka. Természetesen azóta újabb utakat is végigjártam ott.