Napfényes Albion
(útikalandok és -kalauz)

„If in Rome, do as the Romans do”

Régi tervem valósult meg 1982-ben, amikor bátyámmal elhatároztuk, hogy Angliába utazunk. A nagy távolság miatt repülővel kívántuk megtenni az utat Londonig. Szerencsére – bár akkor még nem voltak fapados járatok – a légitársaságok akkor is alkalmaztak utas csalogató kedvezményeket. Ilyen volt az APEX 50 %-os kedvezmény. Erre akkor volt jogosult az utas, ha harmincnappal az utazás előtt megjelölte az elutazás és a megérkezés pontos dátumát, amitől nem lehetett eltérni. Ezt szerencsére a bátyám és én is tudtuk vállalni. Elmentem hát a Malév Eötvös téri irodájába és megtudakoltam a Budapest–London járatokat. A British Airways és a Malév röpült Londonba, Prága érintésével. Mivel a költség Anglia esetében kiemelkedő szerepet játszott, rákérdeztem, melyik mennyibe kerül. Meglepetésemre és nem kis örömömre, a tarifa azonos volt. Ekkor bizonyos volt számomra, hogy a brit társaságot választom. Én ugyanis, szemben az utasok többségével, nem a hazai szolgáltatót részesítem előnyben a beszélt nyelv, az ismert ízek miatt, hanem igyekszem mielőbb a célállomás felségterületére lépni. Akár már itthon is, a reptéren. E választásom azután egész angliai utunkra kihatással volt.

Rohamos gyorsasággal jött el az indulás napja. A gép kora délután indult, így aznap délelőtt még intéztük itthoni dolgainkat, s csak másfél órával az indulás előtt kezdtünk csomagolni szélzsák formájú poggyászunkba, amit tizenöt perc alatt elvégeztünk. Busszal lementünk a Március 15. térre, ahol beálltunk a Kúria utca sarkán levő taxi drosztba. Harmadikok voltunk a sorban. Az idő pedig vészesen ketyegett. Amikor már csak egy középkorú asszony állt előttünk, a járdához siklott egy magántaxi. A hölgy beszállt, mi pedig találgattuk, mikor jön a mi kocsink, és kiérünk-e idejében Ferihegyre, azaz egy órávalaz indulás előtt. Ám a hölgy taxija csak nem indult. Végül hangos károgás és szitokszavak közben a duci hölgy kiszállt a Ladából – ő ugyan nem utazik magántaxin. Gyorsan bevágtuk magunkat a nő helyére, és bemondtuk a címet. Azt is közöltük, hogy a lehető leghamarabb oda kell érnünk. A taxis, egy harminc év körüli diplomás mérnök, aki mellékesen űzte az ipart, a hisztis nő miatti dühét a gázpedálon vezette le; végigszáguldottuk az Üllői utat meg a gyorsforgalmit. Így is az utolsó utáni percben csekkoltunk be. Titokban hálát adtunk e házsártos nőnek, aki ideológiai megfontolásból akaratlanul átengedte nekünk taxiját. E nélkül aligha értük volna el a londoni járatot. Tömlőszerű zsákjainkat kézipoggyászként felengedték az utastérbe. Ennek köszönhetően Londonban nem kellett a futószalagnál várakozni rájuk.

Trident Three típusú géppel emelkedtünk fel a kifutópálya betonjáról. Három lökhajtású motor biztosította a tolóerőt. Alighogy végzett a stuardess a mentőmellények és a menekülési útvonal szokásos protokolljával, a kapitány mikrofonon keresztül tájékoztatott bennünket, hogy sajnos az egyik hajtómű meghibásodott, ezért Prágában mindannyiunknak ki kell szállni és a tranzit váróban tartózkodni, amíg megjavítják a repülőt. Mivel a kényszerpihenő két óráig is eltart, ebédet is kapunk. Egyben elnézést kért a kellemetlenségért, és biztosított afelől, hogy hamarosan üdvözölhet bennünket a fedélzeten. Enyhe morajlás fogadta a bejelentést. Én azon morfondíroztam, hogy vajon a Malév pilótája is közölte volna-e a rossz hírt a levegőben, vagy csak a földet érés bármely változata után világosított volna-e fel.

Az ebédet gyorsan elfogyasztottuk, és unottan várakoztunk a tranzit hatalmas üvegtáblákkal körülvett kalitkájában. Egy ideig néztem a föl- és leszálló gépeket, mivel azonban ezek többsége TU-134-es vagy TU-154-es típusú szovjet gép volt, amilyenekkel már sokszor találkoztam, inkább utastársaim felé fordultam, hogy beszélgetéssel üssem el az időt. A szabályos kocka alakú tranzitváró egyik sarkában felfigyeltem egy szőke nőre, aki az Evitát olvasta. A ruházata, a frizurája és egész megjelenése alapján tudtam, nem kelet-európai. A kelet-európai turistákat ugyanis, tévedhetetlenül fel lehetet ismerni ruházatuk, arcvonásaik és viselkedésük alapján. Meg tudtam különböztetni egymástól a szlovákokat a csehektől, a románokat a bolgároktól, a szerbeket a horvátoktól vagy az oroszokat az ukránoktól és lengyelektől. De ez a nő más volt. Az utazáshoz illő laza és kényelmes ruházatán is érzékelhető volt a visszafogott elegancia, a minőségi ruhaanyagok és azok gondos és ízléses kombinációja. Nem beszélve szőke hajáról, ami olyan természetesen fénylett, hogy kiragadta őt a hidrogénezett szőkék megszokott imázsából. Moccanatlanul ült székén, és olvasta vaskos könyvét. Én mégis odamentem hozzá. Körülötte sok szabad ülőke volt, ezért megkérdeztem, leülhetek-e a tőle második ülőalkalmatosságra. Ő előzékenyen ölébe engedte könyvét, felém fordult, és anélkül, hogy megnézett volna magának, a legnagyobb természetességgel igent mondott. Már akkor éreztem, hogy közeledésemet nem tekinti leszólításnak, mint itthon szokás, hanem őszinte emberi közeledésnek. Ezt az előítéletek nélküli, nyílt reagálást többször is tapasztaltam, főleg Angliában, de más nyugati országokban is. Megjegyzem, tőlünk keletebbre is nyitottak a népek az új kapcsolatokra. Néhány perces hallgatás után nyeglén megszólaltam: Hát nem unalmas nézni az oroszokat kiszállni a gépekből itt Prágában, miközben már rég Angliában kellene lennünk?

Fiona – mint később megtudtam a nevét – ekkor összehajtotta a kezében levő könyvet, rátette a táskájára, és felém fordult. Elkezdtünk beszélgetni a szokványos utazási témákról. Ő pár napot töltött Budapesten, és utazik haza, Londonba. Én is elmondtam, hogy miért megyek Londonba, hogy Budapesten lakom. Nem jutottunk többre, ugyanis beszállásra szólítottak minket. Ahogy vonultunk a keskeny folyosón a gép felé, elbúcsúztam tőle, neki ugyanis a business classra szólt a jegye, a miénk pedig a turista részlegre.

A gépen elhelyezkedve izgalommal vártuk, hogy végre Londonba érkezzünk a késő délutáni órákban. De nem így történt. Alig egy órás utazás után a pilóta újra beleszólt a mikrofonba és arról értesített minket, hogy a gép olyan, mintegy vénlány... Hol működik, hol meg nem. Ezért Frankfurtban kényszerleszállást kell végrehajtani. De nem kell aggódni, mindenkit elszállásolnak a reptéri szállodában, és másnap hajnalban értünk jön egy másik gép, hogy Londonba vigyen. Ahogy földet ért a repülő, villogó tűzoltókocsik kísértek végig a leszállópályán. Gond nélkül kiszálltunk a gépből, ahonnan megint csak a tranzit váróba tereltek. Ott egy reptéri alkalmazott begyűjtötte a szocialista országokból való utasok útlevelét, hogy a megadott nyugat-német vízummal elhagyhassuk a tranzit területét. Az utasok többsége nyugat-európai volt, így ők hamarosan eltűntek, és más csatlakozásokkal még az este folyamán elutaztak Londonba. Csak nyolcan maradtunk keletiek. És Fiona. Ő inkább úgy döntött, hogy velünk marad, és igénybe veszi a különgépet. Rengeteg csomagja volt. Egyedül nem tudta volna hordozni, szüksége volt a segítségünkre. Húsz perc elteltével megkaptuk a vízumot, mehettünk a nekünk kijelölt Airport Hotelba.

Időközben besötétedett. A szálló recepcióján rábíztam bátyámra a bejelentőlap kitöltését, és gyorsan körbe néztem a földszinten. Volt ott egy bár, ahol egy zongorista szolgáltatta a élőzenét. Diszkrét világítása nagyon hangulatos volt. Odamentem Fionához, és megkérdeztem, meghívhatom-e egy italra. Ő azt válaszolta, hogy nem, mert fáj a feje. Erre rávágtam, hogy akkor sétáljunk egyet a szállót körülvevő parkban. De erre is nemleges volt a válasz, de rögtön folytatta, és meghívott magához, az elhelyezkedés után, egy barackpálinkára. Bátyámmal felmentünk a szobánkba,és elmondtam neki a meghívást. Ő elutasítóan válaszolt – nem azért jöttünk nyugatra, hogy barackpálinkát igyunk. Kezébe vette a távkapcsolót és élvezettel válogatott a számtalan csatorna közül. Magyarországon akkor még csak egy királyi csatorna sugárzott, hétfői szünnappal. Engem nem vonzott a sok cowboyfilm meg krimi. Sebtében lezuhanyoztam, inget cseréltem, és felkerestem Fiona szobáját. Ígéretéhez híven pálinkával kínált, mint igazi hungarikummal. Én nem akartam megbántani azzal, hogy inkább whiskyt vagy gint innék, vidáman hörpölgettem a nemzeti színű szalaggal ékesített italt. Fesztelenül beszélgettünk egymással. Egy idő után közeledni kezdtem hozzá. Kezemet a combjára tettem, de ő megfogta a kezemet és visszatette az ölembe. Beszélgettünk tovább. Kiderült, hogy harminckét éves múlt. Nagyon vonzónak találtam. Kisvártatva újra próbálkoztam. Ő ezúttal is elhárította közeledésemet, de rögtön meg is magyarázta. Azt mondta, piszkosnak érzi magát. Elmegy zuhanyozni. És még mielőtt bármit szólhattam volna, bement a fürdőszobába, ahonnan már csak egy törölközőbe csavarva jött ki. Öt percen belül az ágyban voltunk, és felhevülten szeretkeztünk hajnali fél ötig. Alig aludtunk egy órát, a recepciós már ébresztett is telefonon. Én feküdtem közelebb a telefonhoz, ezért én vettem föl. A recepciós a hangomat hallva uramnak szólított, és kérte, fáradjunk le a svédasztalos reggelihez, mert hétkor indul a gép Londonba. Fölhúztam az alsógatyámat, a többi ruhát a karomra hánytam, és csókkal búcsúzva Fionától kimentem a folyosóra, vissza a saját szobámba. A hármasban elfogyasztott bőséges reggeli után fölszálltunk a különgépre, ami ugyanaz a géptípus volt. Csak nyolcan voltunk: mi keletiek, meg Fiona. Mindenki odaült, ahova akart. Ezúttal egymás mellett ültünk hárman a turista osztályon. Fiona középen. Korlátlanul kaptuk a whiskyt. Nagyon vidám hangulatban repültünk a célállomás felé. Érkezésünk előtt én elővettem egy cédulát, és rávéstem a budapesti címem és telefonszámom. Azzal adtam Fionának, egy bizalmas csók kíséretében, hogy harminc nap után utazunk haza Magyarországra, és ha ezt követően kapok tőle egy képeslapot, akkor tudni fogom, hogy neki is emlékezetes volt a frankfurti éjszakánk.

A fogadó térbe érve újra elbúcsúztunk, mivel ő a zöld jelzésű, mi pedig a piros jelzésű kapun mentünk tovább. Az indulási oldalon aztán megint találkoztunk, mivel Fiona meg kellett hogy várja a bőröndjeit. Természetesen ekkor is segítettem neki cipelni a csomagját. Mikor együtt volt az összes, Fiona elindult a kijárat felé, és a bejáratnál beült egy fekete taxiba, egy Cabbe. Látva, hogy nem tudom mi tévő leegyek, egy könnyed mozdulattal intett, hogy mi is szálljunk be a kocsiba. Aztán megkérdezte, hogy hol van a szállásunk, s mikor megtudta, hogy egy Youth Hostelban akarunk megszállni, a tájékoztató füzetet böngészve egy, az útvonalába eső hotelt néztünk ki.

Mikor a turbános taxisofőr megállt a hostel előtt, újfent elbúcsúztam Fionától, aki váratlanul elővett egy papírfecnit, ráírt egy telefonszámot, azzal, hogy másnap ötkor hívjam fel.

Elkezdtük London felfedezését. Kora reggel nekivágtunk a hosszú útnak a belváros felé. A Trafalgar térig jutottunk. A környékét is bejártuk. Kétségbe esve tapasztaltuk, hogy az élelmiszerárak milyen drágák. Egy sima burger egy font volt. Az angol nemzeti eledelnek számító fish and chips a duplájába. Reménytelenül számolgattuk, hogy jövünk ki a szerény valutakeretünkből. Délután ötkor én, a bátyám ellenére felhívtam Fionát telefonon, ami szintén drága mulatság volt. Fiona megkérdezte, hol vagyunk, majd eligazított, hogy melyik metróra szálljunk a Regent's Park megállóig. A költséges metrózás után végre találkoztunk Fionával, aki sötét napszemüvegben várt bennünket. Az otthonába invitált, ahol bőséges hidegtál fogadott bennünket. Az egész napi koplalás után jólesett a sonkás, sajtos vacsora. Aznap nem mentem vissza a Youth Hostelba, hanem Fionánál éjszakáztam. Egész hónapban nála laktam. Tíz nappal később a bátyám is hozzánk költözött, a nappaliba. Az így megtakarított összeg többszöröse volt a telefon és a metrózás kiadásának. Fionának köszönhetően úri módon éltünk Európa legdrágább fővárosában, s annak is West-End negyedében.

Fiona egy középkorú férfi kitartottja volt, aki hajózási ügynökként dolgozott Svájcban, és jól keresett. Genf volt az állandó tartózkodási helye, ahonnan konferenciákra és üzleti tárgyalásokra utazott. Ilyenkor vett repülőjegyet Fionának, és együtt eltöltöttek egy rövid hetet az adott városban. Így került Budapestre is. Ezen kívül kétnaponta felhívta Fionát, hogy érdeklődjön hogylétéről. Előfordult, hogy éppen ölelkezés közben csörrent meg a telefon. Fiona ilyenkor vett egy nagy levegőt és felvette a telefont. Én pedig moccanatlanul hevertem mellette, míg befejezték. Nem buktunk le.

A British Múzeumban megtekintettem az ókori görög szobrokat. A Parthenon nagyobbik része és a Mükénéből származó emlékek itt tekinthetőek meg. A kiállított anyag oly gazdag, hogy beleszédültem. Egyben megértettem Melina Mercurit, hogy miért követeli vissza az ereklyének számító alkotásokat. Jártam az egyiptomi részlegben is. A múmiák sokasága idézte fel a több ezer éves múltat. Nem csak emberi, királyi és egyházi tisztviselők múmiáit láttam, hanem szent állatokét is, mint a macska, krokodil stb. Itt látható a Karnakban felszínre került III. Tuthmoszisz fáraó bazaltkőből faragott fejszobra. ARosette-i kőtáblatöredék alapján fejtette meg Champollion francia tudós a hieroglifák jelentését. Bár a múzeum ingyenesen látogatható volt, többre nem jutott idő és energia.

Meg kellett tekinteni a Tate Galleryt is, ahol Turner festményei és akvarelljei sorakoznak. Itáliai sorozata azt a bölcseletet ébresztette fel bennem, hogy az északi ember pupillája nem tudja megszűrni a toscán tájak vibráló napsütését, amit én magam is tapasztaltam. A tárgyak a hőségben elmosódott sziluettjüket mutatják. A Modern Kollekció bemutatja Braque, Chagall, Paul Klee, Miró, Kandinszkij és mások műveit.

Megtekintettük bátyámmal a híres Madame Thussaud's kiállítást, amely pont akkor egészült ki Lady Di viaszfigurájával. Az egész város tele volt az ő és Károly herceg képeivel. Minden újság címlapjáról ők mosolyogtak az olvasóra. A könyvesboltok is az ő házasságukról készült albumoktól roskadoztak. Meg kell adni, jól mutattak.

Felkerestük a Hyde Park legendás szegletét, ahol a szólásszabadság jegyében bárki elmondhatta véleményét. Ottjártunkkor egy csabzott, őszes hajú férfi beszélt a tömeges munkanélküliségről, ami az idősebbeket fokozottabban sújtja. Bírálta a Thatcher-kabinetet, de visszafogottan támadta, mintha csak a nálunk ismert öncenzúrával kalkulált volna.

Végig jártuk a Bond Streetet is, megcsodálva az exkluzív, nem a mi pénztárcánkhoz mért gazdagságú kirakatokat. Egy másik sétánk alkalmával betértünk viszont a legelőkelőbb áruházba, a Harrod's-ba. Legnagyobb meglepetésünkre a földszinten lévő információs pultnál ceruzákat osztogattak ajándékba, melyekbe még gravíroztatni is lehetet tizenhat betűig. Így aztán mind a ketten készíttettünk feliratos emléket itthoni szerelmünknek, ami kedves ajándéknak bizonyult. Az én feliratomban volt egy & jel, ami a tizenhetedik volt. A recepciós lány némi tanakodás után mégis ingyen elkészítette. Büszkén jelenthettük ki, hogy a Harrod's-ból hoztunk ajándékot a hazaiaknak.

Tíz napi londoni barangolásunk után, elhatároztuk, hogy teszünk egy körutat Dél-Angliában. Költségtakarékossági szempontok miatt stoppal terveztük megtenni az utat. Ugyanakkor úgy okoskodtunk, hogy ha külön-külön stoppolunk, több eséllyel számíthatunk sikerre. Ezért, minden városban megállapodtunk egy helyszínben, ahol páratlan órákban várjuk egymást, mindaddig, míg oda nem érünk mindketten. Merész elképzelés volt, de szerencsére akkoriban olyan jó volt a stop Angliában, hogy nagyobb kilengések nélkül sikerült megvalósítani tervünket.

Első utunk Canterburybe vezetett. Az anglikán egyház központjába, no meg a városról elnevezett középkori pajzán mesék városába. Tizenegykor találkoztunk a székesegyháznál, és rögtön eldöntöttük, hogy aznap nem utazunk már tovább. A szabadban kerestünk szállást, és hamarosan rábukkantunk egy nagy parkra, amely kerítéssel volt körül véve, de az egyik sarkán meg volt bontva a drót. Találtunk padokat is, ahol gyorsan álomra hajtottuk fejünket. Hajnalban ébredve egy táblát vettünk észre a közelünkben, mely tiltja az átjárást, s a nyomaték kedvéért egy puska van ráfestve. Sebtében összekaptuk magunkat és elhagytuk a harmattal borított parkot.

A közeli országútra mentünk, ahol újra elváltunk, és megbeszéltük Dover-i találkozásunkat. Engem egy cseh gyártmányú Skoda vett fel, ami nem kis meglepetést okozott nekem. A sofőr elmondta, hogy külön klubja van a skodásoknak Angliában, ahol ez a típus olcsó árával és megbízhatóságával a lapos pénztárcájúak kedvence. Egészen Doverig elvitt. Ott felmentem az Anglia kapuját jelképező fehér sziklákra, s onnan néztem lenyűgözve a hatalmas légpárnás ferryboat-ok, azaz kompok sürgését, forgását. Az óriás hajótestek nagy sebességgel érkeztek a kikötőbe, és könnyedén ráfutottak a lapos fövenyre. Leeresztették légpárnáikat, hogy aztán tömegesen kiengedjék rakterükből és a fedélzetről a járművek és az utasok sokaságát. Alig húsz perc elteltével újabb tömegek hajóztak be, és a légpárnás tutaj elindult vissza, Calaisba. Újabb húsz perc múlva pedig érkezett az utánpótlás. Elkápráztatott ez a jól szervezett logisztika. Doverban egy bed and breakfast szálláson szálltunk meg, ami egy kétágyas kis szobát jelentett, ham and eggs reggelivel, hozzá családias légkörrel, viszonylag olcsón.

A következő állomás Southampton, a toryk kongresszusainak színtere. Az ide vezető országút közvetlenül a tengerpart mellett húzódik hosszan. Amikor egy pickup jóval a város előtt kitett, hogy aztán északnak vegye útját, arra gondoltam, kiülök a tengerpartot övező cölöpök valamelyikére, és gyönyörködöm a tengerben, mielőtt folytatnám utamat. Fenséges és nyugodt volt a víz. A part teljesen kihalt. Fátyolfelhők takarták a napot. Békésen hallgattam a tenger csendes morajlását. Húsz perce ülhettem már mozdulatlanul, amikor jobbra nézve felfedeztem a messzi távolban egy alakot, aki szintén egy cölöpön ült, és a tenger felé fordult. „Csak nem a bátyám?” – merült föl bennem. Fölálltam és elindultam az ismeretlen alak felé. Ekkor ő is felállt és elindult az országút felé. A járásáról határozottan felismertem. A pantomim és a néptánc formálta járás egyszerre volt légies és feszes. Felgyorsítottam lépéseimet, és integetve és füttyögve közeledtem hozzá. Végül észrevett és leállt bevárni az integető idegen alakot. Ahogy közelebb értem, a rövidlátó bátyám fölismert. Ő is a járásomról, mackós lépteimről azonosított elsőnek. Egymás szavába vágva meséltük el stoppos történetünket, ami ugyanoda vezetett bennünket.

Aznap este egy Youth Hostelban szálltunk meg. Egy dán egyetemi amatőr női kosaras csapat is ott éjszakázott. Ámulva konstatáltam hórihorgas, kisportolt alakjukat. Ehhez még féktelen jókedvük is társult. Magyarországról épp csak hallottak, de a térképen nem tudták elhelyezni. És ordenáré módon Bukarestet hitték fővárosunknak. De olyan kedvesek voltak, hogy nem tudtam haragudni rájuk, bár önérzetesen kijavítottam őket a fővárosunkat illetően.

Jót fürödtünk, és éjfélkor el is aludtunk. Másnap Salisbury felé vettük utunkat, persze újfent külön váltunk. Engem egy terepjáró vett fel, ami egyenesen oda repített. A sofőr, egy negyven év körüli férfi, szivarozott. A résnyire nyitott ablak biztosította a kellemes koncentráltságú kubai szivarfüstöt. William, mert így hívták, mikor megtudta, hogy magyar vagyok, lelkendezve mesélte, hogy ő is járt Magyarországon a családjával. Budapesten és a Balatonnál. És aztán elkezdte sorolni a sztereotip hungarikumokat. Gulyás, Tokaji, lángos, Puskás, paprika. Én, bár szomorúan hallgattam e felsorolást, hálásan igeneltem. De azért próbáltam színezni a képet Bartók, Kodály, Neumann János és Szentgyörgyi Albert fölemlítésével, de ő csak bizonytalanul bólogatott. Végül szóba került 1956 is, ami már jobb kedvre derített. A legnagyobb természetességgel forradalomnak nevezte a tizenhárom nap eseményeit. De amikor azt firtattam, hogy a nyugati hatalmak magukra hagyták a magyarokat, értetlenül váltott más témára. Dicsérni kezdte a magyar lányok szépségét. Én, lemondva arról, hogy beszélgetésünk komolyabb fordulatot vesz, pajzán mosollyal erősítettem meg e hitében.

Mivel ő is a városba tartott, bevitt engem egészen a katedrálisig. Ott szívélyesen elbúcsúztunk egymástól. Én pedig, mivel közelgett a délutáni három óra, a bátyámmal való találkozás időpontja, beültem a templom zöld udvarába egy padra. A középkori katedrális fehér tömbje kevélyen magasodott ki az őt körülvevő zöld pázsitból. Elmúlt három óra, és a bátyám nem jött. Nem is volt várható, mivel én kivételesen jó stopot fogtam ki a terepjáróval. Már el akartam indulni, hogy felfedezzem a várost, mikor egy barna lány érkezett a parkba, lovász csizmában, és leült a velem rézsútos padra. Elhatároztam, hogy megismerkedem vele. Egyben tesztelni akartam azt a szívélyességet a külföldiekkel szemben, amivel addig találkoztam Angliában. Felálltam és a padjára kéredzkedtem. Ő előzékenyen megengedte, hogy leüljek mellé. Szóba elegyedtünk. Miután elmondtam utazásom célját és hogy honnan jöttem, megkérdeztem, a csizmájára mutatva, hogy ő mivel foglalkozik. Egy lovardában dolgozott Salisburytől húsz kilométerre. Hivatalos dolgait jött intézni a városba. Én, hirtelen ötlettől vezérelve, kijelentettem, hogy sok szeretőm volt már, de lovász egy se. Azt vártam, hogy e tolakodó szavaimért faképnél hagy. Ehelyett, meglepetésemre, egész testével felém fordult, és kijelentette – én is szimpatikus vagyok neki. Gyorsan elmondta, melyik helyközi vonattal kell mennem, hol kell leszállnom, és hol találom meg őt. Én érdeklődéssel rögzítettem az útvonalat, bár tudtam, hogy nem megyek el, hisz engem vár Fiona, akihez két nap múlva haza érkezem. A lány felállt, és sietősen indult a pályaudvarra. Én tisztességből még utaltam arra, hogy a bátyámtól is függ, elmegyek-e, majd két puszit váltva elváltunk. Öt óra még messze volt, ezért aztán bebarangoltam a várost. Egy postahivatalból felhívtam Fionát, és beszámoltam neki úti élményeinkről és biztosítottam arról, hogy sokat gondolok rá. Egyidejűleg kinéztem az éjszakai szállásunkat egy parkban, széles ülőkéjű padokon. Mire visszamentem a katedrálishoz, bátyám már várt. Betértünk a katedrálisba, majd az én idegenvezetésem mellett a várost is bejártuk. Egy kisvendéglőben fish and chips-et ettünk. Később két padon tértünk nyugovóra az előre kinézett parkban. Szerencsénkre az Angliában oly gyakori eső ezúttal elkerült bennünket. Jót aludtunk. Hajnalban két bobby ébresztett. Átvizsgálták útlevelünket, majd közölték, hogy „Mi angolok nem szoktunk a szabad ég alatt aludni." Majd nyomatékkal megkértek bennünket, hogy álljunk tovább. Húsz méterre eltávolodtak, és ott várták ki, míg mi összeszedelőzködünk és elhagyjuk a parkot.

Oxford felé már nem volt olyan jó a stop. Sokat kellett várni az út szélén, és a megálló autók is csak rövid távokon vittek el. Így aztán este fél tíz volt, mire a városba értem. A bátyámmal úgy állapodtunk meg, hogy csak este kilencig várjuk egymást a megbeszélt helyen. Ha addig nem találkoznánk, mindenki maga gondoskodik a szállásáról, majd másnap hét órától újra várjuk egymást. Oxfordba végül egy nő vezette Fordon értem be. Mint elmondta, azért vett fel, mert kíváncsi volt, ki-fia-borja stoppol késő este az országúton. Minden autóvezetéssel kapcsolatos előítéletre rácáfolva, nő létére remekül vezette az autót. A kanyarokat a legjobb íven vette be, a botváltóval is határozottan bánt. És gyorsan is vezetett. Meg is dicsértem vezetési stílusát. Ő láthatóan nem tudott mit kezdeni a dicsérettel, számára ez evidens volt.

Egyedül jártam be a kivilágított várost. Az egyetem épülete sejtelmes sötétségbe burkolózott. Hatalmas méretével így is sejtette, hogy milyen rangos oktatás folyik falai között. Este tizenegyre megéheztem, s találtam is egy éjjel-nappali boltot, ahol vettem magamnak egy lekváros buktához hasonló péksüteményt, és leültem a bolt mellett található padra. Nemsokára jött egy fiú, bement a boltba, majd kijött, hozzám fordult, hogy tudok-e tüzet adni. Én, büszkén arra, hogy külföldiként ki tudok segíteni egy honos lakót, meggyújtottam öngyújtómat. Ő el kezdett kérdezősködni, hogy mi járatban vagyok, s mikor megtudta, hogy szállás nélküli turista vagyok, meghívott magukhoz. Én szabódtam, hogy túl késő van, de később, unszolására, elfogadtam a meghívást. A bolttól száz méterre volt a tipikus angol piros téglás sorház. Ujjongva terveztem, hogyan mesélem el bátyámnak e kalandot.

Mikor beléptünk az előszobába, feltűnt, hogy nincs egy szál bútor sem, de azt gondoltam, hogy a szoba felét betöltő emeleti lépcső miatt nem jutott hely még egy keskeny cipőtartónak sem. Újdonsült barátom, anélkül, hogy felgyújtotta volna a lámpát, az utcai világítás beszüremlő homályában intett, menjek fel a lépcsőn, és térjek be balra. Meg is tettem, és mikor a baloldali ajtón beléptem, gyökeret vert a lábam. Ez idő alatt az engem kísérő fiú is felért, és röviden közölte, hogy kiféle, miféle vagyok. A bútorozatlan szobában hat fiatalember ült egy kétes tisztaságú szőnyegen, kört formázva. Rögtön megéreztem a marihuána édeskés, semmivel össze nem téveszthető illatát. Félrehúzódva hellyel kínáltak, s addig meg sem kezdődött a beszélgetés, míg az elsö jointomat meg nem kaptam. Miután gyorsan bemutatkoztam, én kezdtem őt kérdezgetni, mire véljem a felállást. Kiderült, amit már sejtettem, hogy lakás foglalók a fiatalok, s egész nap, de főleg este, füveznek. Ezután a pislákoló gyertyafényben egymás szavába vágva elskandáltuk a füvesek kiskátéját arról, hogy a szintetikus drogok használói mind hülyék, s mi csak és kizárólag természetes alapanyagból készült marihuánát és hasist szívunk. Ezen elvi egység nyomatékául elkezdtünk nevetgélni. A fő cigi sodró srác ekkor elővette a márvány pipát, és elkészítette, hogy aztán körbe adja. A márvány pipás füvezés azért a legjobb, mert lehűti a füstöt, s a fű aromája még jobban érezhető. Én az egész napos utazástól, meg a kevés élelemtől hamar elkábultam. Brad, aki a cigiket sodorta, rám szólt, hogy menjek a szemközti szobába, ahol van egy kartonlap, feküdjek rá. A világítás nélküli szobában mindenesetre gyorsan kitapogattam a fekhelyem, és elnyúltam rajta. Még párnát is találtam. A bódulattól jót és mélyen aludtam.

Reggel arra ébredtem, hogy megmozdult a „párnám”. Kiderült, hogy egy újfundlandi kutyára hajtottam a fejem. Tele voltam kutyaszőrrel. Lepucoltam magam, majd átmentem a fiúkhoz. Brad értesített arról, hogy pontban tízkor érkezik a „nyolcaska”, azaz háromgrammos adagokban jó minőségű anyag, ami nyolc fontba kerül. Én közöltem, hogy ezt a bátyámmal meg kell beszélnem. Elmegyek érte, hogy együtt vásároljunk be. A találkahelyen kilenckor felbukkant a bátyám, és gyorsan beleegyezett a vételbe. Visszamentünk a fiúkhoz, s együtt vártuk a biciklin érkező barna masszát. Pontban a megjelölt időben megérkezett egy srác és átadta a vételár fejében a marihuánát. Az ügylet után a fiúk megkínáltak még egy adaggal, ezuttal a bátyámat is, aztán elindultunk „haza” Fionához, ahol meleg fürdő és finom ételek vártak. Mindazonáltal a „nyolcaskáról” nem szóltunk neki. Érintetlenül haza hoztuk Budapestre. Akkor még, 1982-ben, laza volt a reptéri ellenőrzés.

Mielőtt visszautaztunk volna Fionához Londonba, egy távolsági busszal elutaztunk a Stonehenge-hez, a druidák szentélyéhez, ami egyben csillagvizsgálóként is funkcionált. Ámulva néztem az élére állított hatalmas kőtömböket. Kerestem a réseket, ahol megjelenik a nap–éj egyenlőség és a többi csillag állás. Nem fedeztem fel őket, de azért nagy hatással volt rám e több ezer éves építmény, bár mind a mai napig nem tudni, hogy kik, mikor és milyen célból építették e monstrumot.

Londonban újra bevetettük magunkat a város rengetegébe. Ekkor másodjára néztem meg az ókori görög kiállítást. Pár nap múlva, miközben továbbra is élveztem Fiona vendégszeretetét és szerelmét, Cambridge-be készülődtünk, az angolszász oktatás szentélyébe.

A kicsiny városban ott sorakoztak a szentekről elnevezett hatalmas, katedrális méretű kollégiumok. Mögöttük a folyó, melyen a diákok evezős versenyeit rendezik. A város tele volt fagerendás középkori házakkal. Nagyon jó hangulatot árasztottak.

A londoni visszaúton alighogy kitett az egyik stop a ködös autópálya szélére, rögvest megállt intésemre egy egyedi formatervezésű országúti cirkáló. Egy jóvágású, harmincas férfi vezette. Az úticélom egyeztetése után beszélgetésbe elegyedtünk. Egy amerikai cégnél dolgozott számítógépes mérnökként, több éve. Hamar feltette az obligát kérdést, hogy honnan jöttem. Bronzbarnára sült kreol bőröm alapján pireneusinak nézett. S bár hízelgő lett volna számomra a spanyol vagy portugál identitás, mégis metsző éllel világosítottam fel, hogy a vasfüggöny mögötti Magyarországból jöttem. Átható tekintetemmel egyszerre akartam elérni némi együttérzést és teljes felmentést az európai öltözködési és viselkedési szabályok alól. Mindazonáltal próbáltam érzékeltetni azt is, hogy sziszifuszi kitartással őrzöm a szellem pislákoló lángját a sajnálatra méltó fogság közepette is. Követelődzően vártam a remélt hatást.

Újdonsült ismerősöm meghökkent váratlan indulatosságomon. Rövid és zavart csend után óvatosan, mégis nyomatékkal megkérdezte: „Szóval a kontinensről?” E kérdés bennem okozott rövidzárlatot. Némi haladékot hagyva magamnak, sietősen és megadóan válaszoltam, hogy természetesen. Darab idő után még megkérdezte a szokásos udvariassággal, hogy miért tanultam meg ilyen jól angolul. Ezen már meg sem lepődtem, és rutinszerûen köszönetet mondtam.

Némán utaztunk tovább. Éreztem, írdatlan terhet rakott a vállamra.

Az utolsó londoni napjainkat vásárlással töltöttük. Az utazási szokások szerint kötelező volt legalább egy lemezt haza vinni. Mi Fiona segítségével az akkor divatos kazettákat vettük meg. Ezek Elkie Brooks és Leonard Cohen koncertjei voltak. Még egy walkmant is tudtunk venni. Mikor itthon bemutattam barátaimnak Cohent, aki nekem nagyon tetszett, és sikert reméltem tőle, ők kezdetben elzárkóztak a véleménynyilvánítástól. Azok a barátaim, akiknek divatdiktátori szerepét azelőtt szentírásnak tartottam, előbb tájékozódtak arról, hogy lehet-e Cohent szeretni, s csak ezután kérték kölcsön a kazettámat. Én addig azt hittem, hogy hallás után döntenek az általuk ajánlott zenékről és nem csupán a többség által elfogadott trend szerint. Nagyot csalódtam bennük. Ettől kezdve jobban támaszkodtam saját zenei ízlésemre.