ANYÁM  EMLÉKÉRE

[I.]

„Azért élünk, hogy bárhol otthonra leljünk”

(D. A. Alex)

Az én édesanyám is a legnagyszerűbb volt a teremtésben. Első, mindmáig nyomasztó emlékem róla két éves koromból származik. Ő tanított meg ugyanis úszni. Akkoriban, 1958-ban még nem nagyon voltak úszó akadémiák, elterjedt volt a mély vízbe dobás gyakorlata. Az én anyám is így járt el. Fölvett a karjába, és bevitt a neki derékig érő hullámzó tengerbe. Megnyugtató hangon elmondta mi fog történni. Eldob magától épp csak egy méterre, én pedig ússzak hozzá. Ne féljek, Ő ott lesz és segít. Bár feltétlenül megbíztam anyámban, mégis egy gombóc volt a torkomban az izgalomtól. És ekkor ölelő karjaiból bedobott a vízbe. Kétségbe esetten kapálóztam, literszám ittam a fodros hullámok sós vizét. Aztán valahogy mégis elindultam, kutyaúszásban, anyám felé. Ekkor vettem észre, hogy anyám lassan araszolva hátrál, így nem csökken köztünk a távolság.

Próbáltam kiabálni, de a gyakori hullámok betömték a számat, amint kinyitottam. Soha nem felejtem azt a szorongató félelmet, amit akkor éreztem. Anyám szerető tekintettel bíztatott, s karjaival mutatta az irányt. És én nem tudtam leleplezni, hogy csal. Aztán, a végkimerülés határán anyám kiemelt a vízből, és magához ölelt. Prüszköltem, öklendeztem, ziháltam, anyám pedig megdicsért, hogy milyen ügyes voltam. Karjai biztonságában már nem akartam szemére vetni, hogy becsapott. E jelenetre a bolgár Neszebar tengeri strandján került sor.

Még egy úszással kapcsolatos élményem kötődik anyámhoz. Ez pedig a Szófia közeli Iszkar folyó felduzzasztott taván esett meg. Kirándulni voltunk a hegyekben, amikor a tóhoz érve anyám kijelentette, hogy most már pedig átússzuk a tavat. Én alig hat-nyolc évesen kétségbe estem, és le akartam beszélni őt erről. A távolság legalább kétszáz méter volt. Bizonygattam, hogy ilyen hosszú távot nem tudok átúszni, de anyám ekkor, anélkül, hogy hiúságomra apellált volna, vagy megszégyenített volna gyávaságom miatt, felajánlotta a vállát, hogy majd abba kapaszkodva megpihenhetek félúton. Olyan megnyugtató volt a hangja, hogy e biztosíték birtokában neki mertem vágni a távnak. S valóban igénybe is vettem gömbölyű vállát, mely szigetként emelkedett ki a vízből. Átérve a tó túlsó partjára aztán büszke is voltam magamra, amit anyám is megfejelt dícséretével, de a hanghordozásával éreztette, hogy sok, ennél komolyabb akadályt is le kell még győznöm. Ilyen volt mélyen beúszni a tengerbe. Olyan messzire úsztunk, hogy onnan már csak piciny pálcikáknak látszódtak a strandolók, s mindenfelé csak a hullámzó tenger vett körül bennünket. Lenyűgöző élmény volt. Ekkor már természetes közegem volt a tenger, magabiztosan ültem fel a hullámok hátára. Ebből következett azonban a sport kudarcom. Tíz évesen szüleim beirattak a Csasziba úszó edzésekre. Néhány alkalom után az edző felmérte a helyzetet és megkezdődtek a kilométeres távok. Alig úsztam meg az első 50 métert, az edző, Pali bá, elkezdte mondogatni, hogy túl magasan tartom a fejemet. A mellúszásnál ez még elment, de a gyorsban már feltűnő volt. Csak évekkel később, amikor már elhagytam az edzéseket, jöttem rá, hogy én a tengeren tanultam meg úszni, ahol a hullámok fodrozódása miatt igencsak magasan kellett tartani fejünket, hogy ne tudjon a sós víz az arcunkba csapni. Ez annyira belém rögződött, hogy nem tudtam átállni a verseny medence sima víztükrére. Emiatt véget is ért sport pályafutásom.

„A tánc az ember bensejének közvetlen,
általános hatású kifejezője”

(Richard Wagner)

Talán már az eddigi történetekből is kiviláglik, hogy édesanyám nem volt az a tipikus anya, aki félti kisfiát még a széltől is. Pont ellenkezőleg, Ő bátorított újabbnál újabb „hőstettekre”. Tizenhárom éves voltam, amikor súlyos bicikli balesetem volt. Nagy sebességgel vágódtam neki egy terméskő kerítésnek. Három teljes napon át élet-halál közt lebegtem, kómában. Fél arcomat lemarták a rücskös kövek, a bal karomon csontig kitépték a húst. A negyedik napon tudta csak megnyugtatni anyámat az orvos, hogy megmaradok. De nem lehetett tudni, milyen lesz az arcom, és megmarad-e a bal szemem világa. S én még mindig önkívületben voltam. Mikor magamhoz tértem, még mindig cserélgették a kötéseket az arcomon és a karomon. Édesanyám újra járni tanított a Gyöngyösi úti Kórház kertjében. Három hét alatt annyira felépültem, hogy már csak a bevérzett szemem sebhelyes karom emlékeztetett a tragikus esetre. Az orvos még azt is megengedte magának, hogy már jobban sajnálja az összeroncsolódott kerékpárt, mint engem. De azért előírta, hogy három hónapon keresztül több órát aludjak ebéd után is. Így aztán minden nap kora délután leeresztett redőny mögött aludtam pár órát szeptemberig. Szeptemberre szemem kitisztult, és minden vonatkozásban fölépültem. S ekkor apám egyszer csak elém állt azzal, hogy reméli, többet nem ülök biciklire. Én hajlottam volna erre, de édesanyám közbeszólt, hogy szó sem lehet erről – kezdjek csak el újra tekerni.

E baleset, bár maradandó sérülést nem okozott, gondolkodásomat mégis alapvetően megváltoztatta. Halálközeli élményem ugyan nem volt, de rákényszerített arra, hogy szembenézzek a halállal. S nem csak úgy általában, hanem kifejezetten a korai halállal. Amikor a gyászbeszédek kettétört életútról, félbeszakadt reményteli jövőről szólnak. Ott, a félhomályban úszó szobában volt időm elalvás előtt  azon morfondírozni, hogyan tudnám elkerülni, hogy sírom fölött hasonló, sajnálkozó nekrológok hangozzanak el. Elhatároztam, attól kezdve úgy fogok élni, hogy életem bármely pillanatában készen álljak a halálra. Ezt pedig csak úgy tudom elérni, ha az élet kihívásaira prompt, azonnali válaszokat adok az adott helyzet szerinti valós, bevallott érdekeim alapján. Nem halasztom el a döntéseimet, nem tervezek túl hosszú távra, de ha mégis, úgy az addigi tetteim és nyilatkozataim alapján tévedhetetlenül kikövetkeztethető legyen a cél.

„Az embernek káosz kell a bensőjébe,
hogy egy tánccsillag születhessen”

(Friedrich Nietzsche)

Oh, azok a vasárnapi ebédek! Ilyenkor nem a konyhában, hanem a nappaliban volt megterítve, ahol az egész ötfős család elfért. Ezen alkalomból a velünk élő anyai nagymamám, a bolgár származású Róza mama is velünk étkezett a nagy asztalnál. Az asztal roskadásig tele volt finom étkekkel, tavasztól késő őszig pedig mindez kiegészült kertünk négy teraszán termett zöldségekkel és gyümölcsökkel. Apám ugyanis kicsiben megvalósította a Kert Magyarország ideáját. Az agyagos, köves talaj minden négyzetcentiméterét hasznosította. A kora tavaszi újhagymától, a szamócától a késő őszi birskörtéig szinte mindent megtermelt. Volt egres, ribizli, tövis nélküli amerikai szeder, olasz szilva, sárgabarack és őszibarack. És persze az elmaradhatatlan szőlő. Kedvenc gyümölcsfám egy szinte teljesen kiszáradt őszibarack fatörzs volt, amely kátránnyal bekent lefűrészelt csonkokból állt. Egyetlen élő ága volt, ami az elhalt részek alatti törzsből éledt újjá, amit aztán apám gondos metszegetéssel életben tartott, s még gyümölcsöt is termett e groteszk nyúlvány. Apámnak volt egy Arany Parmen almafája, aminek – különösen a barnás erezetűeknek – olyan íze, zamata volt, hogy érte én is feladnám az édenkertet. Apám talán mégis a paradicsomjára volt leginkább büszke. Két fajtát termesztett. Az egyik fürtökben lógott az állványzatról és tűzpiros volt, a másik teljesen érett állapotban is sárgás színű maradt. Ez volt a dalmát fajta. Húsában őrizte a napfényt.

Édesapám kertjében én csak segédmunkát végeztem, azt is csak kérésre. Locsoltam, meg főleg ástam. Apám meg akart tanítani a kertészkedés rejtelmeire, de én inkább az aszfalt vonzásában éltem, bicikliztem, tengóztam. Egyszer mégis megkért, hogy egyeljem ki a hónapos retket. Én szolgálatkészen már mentem is a fölső teraszra. Apám még utánam szólt: „Az életképesebbeket hagyd meg!” Intéssel jeleztem, hogy megértettem a feladatot. Amikor azonban a vetéshez értem, jócskán elbizonytalanodtam. A talajból római falanxként serkentek a nap felé a sűrű zöld palánták. Mind egyformán magas, alig egy centis volt. Mind egyformán feszült neki az életnek. Meghagyni csak két centinként lehetet a palántákat, hogy egymást nem zavarva kifejlődhessenek. De hogyan válasszam ki az apám által életképesebbnek nevezetteket? Olyan sűrűn voltak elültetve a magok, hogy a kellő távolságot négy-öt palánta kitépésével lehetett elérni. És egyformán fejlődőképesek voltak. A hadseregben alkalmazott tizedelés jutott eszembe, ami mindig is komoly fejtörést okozott nekem. Egy palántáért négy-öt társának életét fojtottam el csírájában. Ez annyira igénybe vett, hogy csurgott rólam a veríték.

Még egy kitérőt kell tennem, mielőtt visszatérnék a vasárnapi szakralitáshoz.

A családunk poliglott volt. Amikor az úgynevezett népi demokráciák közt szoros kulturális csereprogramok alakultak ki, a magyar egyetemisták tömegesen mentek Moszkvába ösztöndíjasként, hogy karrierjüket megalapozzák a szovjet kurzusban. Többségük aztán orosz feleséggel tért haza. Apám azonban jó érzékkel nem Moszkvába, hanem Szófiába ment 1947-ben földrajz szakra, hogy aztán balkanológusként kényelmes – mert vetélytárs nélküli – tudományos karriert fusson be. S bár ő sem úszta meg nősülés nélkül, az anyámmal kötött házassága tartósabbnak bizonyult, mint az orosz feleséget választó kollegáinak. Ötven évet éltek le együtt, komolyabb válságok nélkül. Édesanyám földrajz-orosz-testnevelés szakot végzett a szófiai Kliment Ohridszki Egyetemen. Ráadásul őt bízták meg a külföldi ösztöndíjas – azaz apám – gardírozásával. Így aztán, mivel minket, gyerekeket is megtanítottak a szó szerinti anyanyelvünkre, az egész család beszélte a bolgárt. Róza mama például mondaton belül is váltogatta a magyar és a bolgár nyelvet, anélkül, hogy ez problémát okozott volna. Egyébként nagymamám negyven évi magyar közeg ellenére is erős bolgár, azaz szláv akcentussal beszélt. 1956-ban, a temető főkapui közértben az eladó, amint meghallotta a kiejtését, újra sorba akarta állítani. Szerencsére állt a hosszú sorban egy közeli szomszéd, aki kimentette Róza mamát azzal, hogy ő nem orosz, hanem bolgár. Az eladó rögtön bocsánatot kért, és előzékenyen kiszolgálta Róza mamát. Nem sokon múlott.

Egyébként 1956 – annak ellenére, hogy apám a Petőfi Kör aktív részvevője és Nagy Imre párti volt – inkább a fonákját mutatta nekünk. Kezdődött azzal, hogy apám három hónapos ösztöndíjjal Bulgáriába utazott szeptemberben, és mikor kitört a forradalom, a keleti határokat lezárták, s ő kinnrekedt. Kétségbe esve próbálta a követségen keresztül felhívni anyámékat, hogy lelket öntsön beléjük, akik a nehéz időkben családfő és magyar kapcsolat nélkül maradtak. A másik riadalmat én okoztam, alig hat hónaposan. Október utólsó előtti napjának éjszakáján negyven fokos lázatprodukáltam. Nagymamám a karjában cipelt a golyó lyuggatta utcákon, hogy találjon egy orvost, aki beadja a lázcsillapító injekciót. Hála Istennek, sikerült. Mégis anyámék sokáig hibáztatták apámat – alaptalanul –, hogy magukra hagyta őket a nagy felfordulásban.

De volt egy harmadik nyelv is, amit kizárólag csak Róza mama és édesanyám ismert. Ez a török nyelv volt. Anyámék, ha nem akarták, hogy megértsük szóváltásukat, törökül beszéltek egymással. Mégis e nyelvhez fűződik az egyik legmaradandóbb emlékem anyámról. S most végre visszatérek a vasárnapi ebédjeinkhez.

Apám, híven korosztályának többségi képviselőihez, nagyon konzervatív és tekintélyelvű módon töltötte be családfői szerepét. A hétköznapokon alig volt vele kapcsolatunk. Hol a kertben matatott, hol pedig írta az egyetemi jegyzeteit vagy könyveit. Bár nem kellett őt magázni, mint ő tette a saját szüleivel, de azért a bő három lépés távolságot megtartotta. A vasárnapi ebéd éppen azért volt központi esemény, mert apám ekkor mondta el nevelő szándékú hegyi beszédeit. S mindezt a szó szoros értelmében virágnyelven. Én már nagyon fiatalon, tíz-tizenkét éves koromban érdeklődtem a politika iránt, napilapot olvastam, s igyekeztem a beszélgetés medrét az engem érdeklő politikai kérdések irányába terelni, de ilyenkor a mellettem ülő Róza mama az asztal alatt megcsípte combomat. Én rögtön elhallgattam, bár soha nem értettem, mi nem tetszik neki. Először találgattam, hogy mi lehet a baj, de később rájöttem, hogy ő is csak tekintélyelvű okokból hallgattat el, tudniillik gyereknek nincsen szava az asztalnál.

De hogy miért is szól ez az emlék édesanyámról, az a következő. Ő az egész ebéd alatt csak az étkek felszolgálásával foglalatoskodott. Ha valamelyikünk tányérja kiürült, rögtön felajánlotta a repetát, s kéretlenül is szedett. Ezen közben apám mondta a maga történeteit. Számomra is érthetetlen módon e hedonisztikus lakomák végkifejlete az volt, hogy az étkezés terén puritánná váltam. Csak jóval később, szeretett feleségem biztosította számomra az ünnep és puritánság azon egyvelegét, ami az ünnep lelkiségére helyezve a súlyt, megfelelt nekem.

Itt kell megjegyeznem, hogy a családunk nem volt vallásos. Mi a bátyámmal meg sem voltunk keresztelve. De Róza mama dühödt ateizmusa és apám piarista neveltetésű toleranciája között mély szakadék tátongott. Így aztán a legjelentéktelenebb kérdésekben is összecsaptak,vibráló feszültséget okozva a meghitt ünnepi ebéd fölött. S ilyenkor, egy ponton túl, édesanyám, anélkül, hogy ránézett volna nagymamámra, továbbra is a háziasszonyi teendőit intézve, kimondta a varázsszót: „kunusma!”. Ez törökül annyit tesz: „hallgass!” Ettől Róza mama rögtön elnémult. Meglepődve értettem meg ekkor, hogy anyám – minden látszat ellenére – végig figyelemmel kísérte a vitákat, s kiállt apám mellett. Ezzel vett rá, hogy figyelemmel hallgassam apám „szent beszédeit”, még akkor is, ha számomra érdektelennek tűntek. Egyébként anyámmal soha nem is beszéltem direkt politikáról, ő az élet alapértékeit közvetítette felém. De nemcsak az úgynevezett női értékeket, mint család, szeretet, gondoskodás, biztonság, hanem az összes emberi pozitívumot. Sőt kettős identitást is kaptam tőle, a bolgárt.

Ennek megértéséhez el kell mondanom néhány életrajzi adatot anyámról, hogy miért is volt mentes minden röghöz kötöttségtől. Kezdem azzal, hogy Konstantinápolyban született 1928-ban, egy jómódú török apától. Nagymamám akkor tizenhat éves volt. Dinasztikus okok miatt anyai dédapám megtiltotta, hogy törvényes házasságra lépjenek anyai nagyszüleim, ezért aztán Róza mama és a négy éves anyám Bulgáriába költözött nagyanyám bátyjához, Georgi bácsihoz. Bolgár földön a Szühejla név az ismert ötszáz éves történelmi rabság miatt nem volt túl szerencsés,ezért elkezdték Szonya néven szólítani anyámat. Szüleim házassága után a szokványos „-né” toldat mögé rejtőzve élte hivatalos életét. Apám, s minden magyar kolléga és barát Szonya néven szólította. Csak a velünk élő Róza mama nevezte igazi nevén, méghozzá éneklő török nyelven.

De édesanyám nemcsak emiatt érezhette magát kirekesztettnek, hanem foglalkozása miatt is, minthogy orosz nyelvtanár volt. Még pedig hivatásának tekintette a tanárkodást. Még az is közrejátszott ebben, hogy bolgárként a szláv nyelvcsaládhoz tartozó orosz nyelvet egy kicsit anyanyelvének is érezte. Egyszóval minden megvolt ahhoz, hogy a szokásos magyar passzív ellenállás okán ne kedveljék a diákok. Anyám pedig nem engedett a szigorú elveiből. Folyamatos volt a bukás elkerülésére tartott pótvizsgák sora. De ennek ellenére soha nem láttam őt szomorúnak vagy ingerültnek. Hatalmas védőbúra – ma úgy mondanák: aura – vette körül, amelyben őrizte a családja tagjait, a barátokat és Bulgária eleven emlékét. Ugyanakkor megjegyezték az egyetemi hallgatók, hogy anyám kiváló nyelvtanár. Ezért, mikor később a kandidátusi fokozatért küzdöttek, felkeresték őt, és drága magánórákon készültek fel a nyelvvizsgára, mivel az kötelező volt a tudományos fokozat elnyeréséhez. Több intenzív tanfolyamot is tartott az esti órákban. Ekkor családunk anyagi helyzete jócskán javult. Ekkor vettünk tévé készüléket, MZ 250-es motort, és ekkor kezdtünk el többet utazni. A többletmunka és többletpénz miatt a szüleim közt, mint az lenni szokott, némi nézeteltérés támadt. Anyám ragaszkodott ahhoz, hogy apám vegye ki a részét a háztartási munkákból. Ez azzal zárult, hogy ettől kezdve apám is eljárt anyámmal a Fény utcai piacra, ami kedvenc hétvégi programja lett.

„A táncban benne van kicsinyben a világ:

jóság, erő, lassúság – mind együtt.”

(Kalidásza)

Tizenkilenc éves voltam, amikor az egyetemi felvétel alkalmából kaptam egy új öltönyt. Addig a bátyám ruháit és cipőit hordtam. Egy darabig még akkor is így volt, mikor már egy számmal nagyobbra nőtt a lábam és hat centivel magasabb voltam nála. Bizony szorította a lábamata negyvenkettes cipő. Az érettségimet is az ő öltönyében tettem le. Ezért aztán ünnepélyes dolog volt az első méretes öltöny megvétele. Anyám elvitt a Kossuth Lajos utcai Úttörő Áruház öltöny osztályára. Én akkor már száznyolcvan centiméter magas voltam. Anyám büszkén mutatott rám, hogy a fiamnak lesz egy öltöny. Az elárusító végigmért a tekintetével, és már mondta is: „54-es méret, rövid ujjakkal.” Imponáló volt számomra ez a hozzáértés. Két zakó felpróbálása után meg is vettük első öltönyömet.

Visszatérve a fiús nevelésünkhöz, meg kell említeni, hogy a bátyámmal egy húsz centiméteres kést dobáltunk egymás felé, úgy hogy közben másfélszer megfordult a kés a tengelye körül. A házunk elülső udvarán játszottuk ezt egy hatalmas japán akác lombjai alatt. Mindenki látta, de senki nem tiltott el e játéktól. Pedig több gyermekes anya is látta az utcáról veszélyes mutatványunkat. Ha nem sikerült jól dobni a kést vagy megfogni, bizony az utolsó pillanatban kellett félre ugrani, nehogy kárt tegyen bennünk az éles kés. Az óriási japán akác nemcsak árnyékot nyújtott a késdobáláshoz, hanem a fafogócska színtere is volt, ami ugyancsak veszélyes játék volt. Menekülés közben az ágak legvégére húzódtunk ki, gyakran csaknem letört az ág. Egyik barátom „hegyi embereknek” nevezett el bennünket. Ez a jó biciklista, fára mászó és remek szánkózó és síelő megnevezése volt.

Egy sajátos számmisztikai kapocs is volt köztem és anyám közt. Életem jelentős eseményei egy sajátos egybeesést mutattak az ő évfordulóival. Május 15-én, az ő kijelölt névnapján vesztettem el szüzességemet későbbi feleségemmel, Ágotával. Hét évvel később, ugyanaznap esküdtünk, mint szüleim, november 5-én. S mikor anyám halála után kézbe vettem a születési anyakönyvi kivonatát, az ismert 7-ei dátum 1-jének nézett ki, ami pedig feleségem születésnapja.

Nem felejtem a balatoni vízibiciklizéseket. Jól bementünk a mély vízbe, s ott ugráltunk a mini katamaránról a vízbe. Én olyan kicsi voltan, hogy nem értem el a pedált, úgyhogy anyám és bátyám pedálozott, én meg kormányoztam. Anyám egyedül arra szorított bennünket, hogy felhevült testtel ne ugorjunk rögtön a vízbe, hanem fröcsköljük meg mellkasunkat előtte. Minden más szabad volt.

Hogy miért nem szerepel apám a vizes történetekben, annak az a magyarázata, hogy fiatal korában kilyukadt a dobhártyája, ezért a bal fülére nagyothallott. A lyukas füle nem érintkezhetett vízzel, mert azonnal begyulladt volna. Ezért ő mindig a parton maradt egy fa mély árnyékában és olvasott. Egyébként fiatalon szertornázott, és erre akart minket is terelni. Végeztünk is húzódzkodást meg kelen fellendülést rendszeresen a japán akácon.

Anyám egyke gyerek volt, de mikor 1934-ben a lomi nagybácsihoz költöztek Törökországból, testvérként élt együtt unokatestvéreivel, Nadjával és Mimivel. Nadja idősebb, Mimi fiatalabb volt nála. Hármójuk közül, anyám volt a legszebb. Egészséges rivalizálás volt köztük az éneklés, a tánc és a sport terén. Később, mikor unokatestvérei mindketten Pozsonyba mentek férjhez, továbbra is szoros kapcsolatot tartottak fenn. Rendszeresen látogatták egymást. Főleg a korán megözvegyült Nadka járt évente háromszor is Budapestre.

Anyám másod-unokatestvérei pedig olyanok voltak, mint az elsők, a harmad-unokatestvérek, mint másodikak. Alig tudtam feltérképezni a rokoni szálakat, és megjegyezni a neveket. Anyám leginkább Zóra nevű unokatestvérével tartott szoros szálakat, minthogy együtt jártak egyetemre. A történelmi hűséghez hozzá tartozik, hogy apám először Zórának mint évfolyamtársnak kezdett udvarolni, de anyám végül lecsapta a kezéről.

„A nagy táncosok nem a technikájuk, hanem
a szenvedélyük miatt válnak naggyá”

(Martha Graham)

Minden nyarat Bulgáriában töltöttünk. Június közepétől augusztus 20-áig. Négy fázisban felosztva e két és fél hónapot. Először a közvetlen rokonokat látogattuk meg Lom városában, akár két hétre is. E poros mezőváros híres volt dinnyéiről. Az ottani dinnye olyan volt, mint a csányi dinnye itthon: mézédes és rostos. Lomban ettük a legtöbb bolgár specialitást, mint a sült paprika, a padlizsán és a túrós bánica. Anyám tiszteletére a nagynénikém ilyenkor többször sütött baklavát is, azt a szirupos édességet.

A város kikötője kiépítettebb volt, mint maga a város. A kizárólag kétszintes épületek a város építészeti stílusától eltérően, a többi Duna menti kikötőhöz hasonlóan klasszicista stílusban magasodtak a széles Duna habjai fölé. Az egész kikötő egy régvolt nagyságot idézett a monarchiák idejéből. Egyedül itt találkoztam idegen, német feliratozással.

Mi, gyerekek, a bátyámmal a nyári konyhában szálltunk meg, így aztán korán keltünk, és késő estig hallgattuk a felnőttek mulatozását. Többnyire itt, a nagybácsikámék kertes házában találkoztunk a pozsonyi unokatestvéreinkkel, Tomival és Rumjánával. Akik persze valójában másod-unokatestvérek voltak.

Lomból egyenesen Szófiába utaztunk, ahol anyámék egyetemista társai vártak bennünket. Péter bácsiék egy lakótelepi lakásban laktak, mégis szeretettel fogadtak minket. Mély hatással volt rám a baráti összetartás e szép példája. Az alig hetven négyzetméteres lakásban mégis akár egy hétig is vendégül láttak minket. Volt egy szép barna lányuk, Iszkra, aki a bátyámnál kissé fiatalabb, nálam idősebb volt. Olyan meghitt volt köztünk a kapcsolat, ami még testvérek között is ritkaság. Ő kalauzolt bennünket a fővárosban. Moziba is elvitt. „A szárnyas Fifi”-t néztük meg együtt, Gerard Philippel a főszerepben. Minden alkalommal, legalább egyszer megmásztuk a Vitosát, Szófia kétezer méternél is magasabb hegyormait. Egyszer, az indulás előtti este, belázasodtam. Édesanyám, ahelyett, hogy lefújta volna a túrát, engem vett kezelésbe. Két aszpirin tablettát adott be, főzött három forró kamilla teát, és két pokrócot tett a paplanomra. Egész éjjel izzadtam, s reggelre láztalan voltam, de igen kimerült. Mégis nekivágtunk a túrának. Ebből éreztem, hogy milyen fontosak e megmozdulások. Volt, hogy együtt, komolyabb kirándulásokat, túrákat tettünk, például a Rila-hegységbe. Ott, a kétezerkilencszázhuszonöt méter magas hegyen hógolyóztam először félmeztelenül.

Egy alkalommal kétnapos kalandra mentünk. A Muszala csúcs tövében szálltunk meg egy turistaházban. Alighogy a faházba értünk, forró csipkebogyó teát kaptunk, mint minden hegymászó.

Este üvegajtós szobákban helyeztek el bennünket. Fektetés után leoltották a lámpát nálunk, de a felnőttektől átszüremlett egy kis fény hozzánk. Mi a bátyámmal húsz perces csöndben lét után az üvegajtóhoz settenkedtünk, és belestünk Iszkra félhomályban úszó szobájába. Iszkra fejtől feküdt az üvegajtótól. Meglepett bennünket a látvány. Iszkra a takarót és hálóingét is felemelve nézegette gömbölyödő mellét. Ugyanazt láttuk mi is, amit ő. Zsenge melle lassan alma formájúvá domborodott. Bátyámmal kajánul megmosolyogtuk a lányt, de mivel nem akartuk megszégyeníteni, csöndben visszahúzódtunk ágyainkba.

A hegyi túrák után jött a tenger. Addigra már felmelegedett annyira, hogy ne fázzunk benne. Balcsiktól Ahtopolig bejártuk az egész bolgár Fekete-tengert. A Napos Part homokjában napoztunk, és az Arany Homok hullámaiba ugrottunk fejeseket. A szilaj hullámok a parthoz közelítve felmagasodtak, majd fodrozódó tarajukkal maguk alá fordultak, megpördítve minket. Többször előfordult, hogy a hullám levonulása után, nem tudtam, hol a felszín és hol a tengerfenék. Egyszer az utolsó levegőmmel a fenék felé tempóztam. Alig tudtam módosítani az irányt.

A kilométeres fövenyen százötven méterenként állt egy magasles, ahonnan barnára sült úszómesterek figyelték a fürdőzőket. Mindig volt körülöttük egy-két szép lány, akiknek tetszettek az izmos testű fiatalok történetei a tengerről. Szozopol strandján állt egy fából eszkábált ugrótorony. Volt egy három méteres és egy tíz méteres szintje, ahonnan felügyelet nélkül, bárki ugrálhatott a vízbe. Ott tanultam meg, hogy nagyon magasból ugorva, még a talpas ugrás is veszélyes, ha a testünkkel kiszorított víz hirtelen visszafoglalja helyét. Akkorát üt a hullám, hogy eszméletünket veszíthetjük. Ezért, úgy kell ugrani, hogy karjainkat fejünk felett kinyújtva, bohóc sisakot képezve, levezessük a hullámot. Édesanyám ekkor is hagyta, hogy saját magunk fedezzük fel a tenger törvényeit. Egyedül a napozáshoz ragaszkodott. Nem csak a tengert, de a napot is imádta. Nem beszélve az akkoriban forgalomban lévő tudományos alapozásról a D-vitaminnal kapcsolatban. Ezért aztán minden nap megkövetelte tőlünk, hogy moccanatlanul feküdjünk a napon, legalább húsz percig, aztán hasmánt ugyanannyit. Ezek a percek voltak csak kellemetlenek, de azért éreztem, hogy édesanyám csak jót akar nekem. Akkor még nem voltak publikusak a napsugárzás káros hatásai.

Édesanyám, bár napimádó volt, többnyire egyrészes fürdőruhában napozott. Nagy ritkán bújt bikinibe. Ilyenkor láthatóvá váltak hasán a bőrtágulások, melyek Nasca-vonalakként futottak a köldökétől körben a hasán. Amikor kisgyerekként megkérdeztem tőle, mitől ilyen a bőre, ő soha nem hallott hangon mondta, hogy négy kilóval születtem, s annyira kitágult a bőr a hasán, hogy elvesztette rugalmasságát, és ilyen redőzött maradt. Én addig csak dicsérő hangon hallottam, hogy milyen fejletten születtem. Büszke is voltam rá. Ekkor azonban összekeveredett bennem ez a valójában tartalmatlan dicséret és a szorongató lelkiismeret, amiért egy életre elcsúfítottam gyönyörű anyám hasát.

Egy augusztus végi hétvégére egyszer kettesben maradtam édesanyámmal. Róza mama az ORFI-ban kezeltette makacs reumáját, apám terepgyakorlaton volt valahol a Balkánon, Gyula bátyám pedig Szegeden készült pótvizsgára középkori angol nyelvből. Volt a kertünkben egy régi Champion őszibarackfa, mely pont ezen a hétvégén ért be. Tudni kell a Championról, hogy mimóza természetű. Amint beérik, rögtön lehullik. Ami lehullik, az rögtön megrohad. Ezért aztán nagy körültekintéssel kell leszüretelni. Amint elválasztjuk a fától, az ujjaink helyén elkezd barnulni. Hamarjában meg kell enni. Ezen a hétvégén folyamatosan gyűjtöttük a bő termést. Olyan sok volt belőle, hogy édesanyám azt javasolta, ne főzzünk semmit, hanem tartsunk egész hétvégén gyümölcsnapot. Én beleegyeztem, mert nem vagyok, szerencsére, húst a hússal evő férfi. Élvezet volt találgatni, mely barackok értek be, amelyek enyhe tapintásra is elengedték az ágat. Két mozdulattal meg lehetet hámozni, olyan könnyen lejött a héja. A magról is maradék nélkül levált a fehér húsú zamatos gyümölcs. Egy nagy jénai tálba gyűjtöttük a félbe vágott gyümölcsöt, és aztán villával elfogyasztottuk. Nem volt lelkiismeret-furdalásunk, amiért nem jut a többieknek. Csak azon a hétvégén lehetett és kellett elfogyasztani a termést. Ez a hétvége a miénk volt – anyámmal.

Illusztráció:  DSB