Váltott lovakon [II.]

Apám népi kollégista volt.

A Győrffy kollégiumban 1947-ben építőtáborba toboroztak fiatalokat Bulgáriába, vasútépítési munkára. Megalakult a Petőfi brigád harminckét fővel. Egyikük apám volt. A népi kollégista lelkesedéssel utaztak Szófiába, ahol számukra addig ismeretlen szívélyességgel fogadták őket. A kor szellemének megfelelően felvették a „rohambrigád” nevet, és sztahanovista eredményességgel végezték munkájukat. Erőt adott nekik, hogy nagyon fontos vasúti összeköttetést teremtenek Pernik és Voluják közt. Az egész napi feszes tempójú munka után még volt erejük tábortüzet rakni és énekelni az épp csak megismert bolgár barátaikkal, akik közt lányok is voltak. Apámat, mint földrajzost, lenyűgözte a hegyvidékes táj is.

Amikor 1948-ban külföldi ösztöndíjakat hirdettek, apám, társaitól eltérően, akik mind a Szovjetunióba igyekeztek, a szófiai Kliment Ohridszki Egyetemre jelentkezett földrajz-bolgár szakra, s ez egész további életére döntő hatással volt. Bár apámnak nem volt jó nyelvérzéke, szorgalommal pótolta azt, s egész gyorsan megtanult bolgárul.

Egyetemi tanulmányai alatt apám udvarolni kezdett egy Zóra nevű évfolyamtársának, aki történetesen az anyám sokadik unokatestvére volt. Zóra lelkesen mesélt anyámnak a „nyugati” fiúról. Anyám elirigyelte tőle a gesztenyebarna hajú, zöld szemű budapesti legényt. Egyik vasárnap Zóra és apám a Vitosa megmászására készültek. De közbe lépett a végzet. Zóra belázasodott, így nem tudott elmenni a Bojana-i találkahelyre, ezért megkérte anyámat, hogy ő menjen el és mondja le a hegyi túrát. Nagyot dobbant anyám szíve. Elhatározta, hogy kihasználja a sors adta lehetőséget, és nem törődve az amúgy sem létező női szolidaritással, lecsapja Zóra kezéről apámat. Amikor a megbeszélt buszmegállóban találkozott apámmal, azt hazudta, hogy Zóra megkérte, ő kísérje fel a Fekete-csúcsra. Apám, az illemnek megfelelően sajnálkozott Zóra megbetegedése miatt, de örömmel fogadta, hogy megmászhatja a csúcsot. A túra fél napos volt. Anyám közben vidáman trécselt mindenről, ami csak eszébe jutott. Amikor felértek, apám elámult a természeti szépségektől. Ezt a hangulatát kihasználva anyám csókot dobott az arcára. Apám először megdöbbent, de aztán viszonozta a közeledést, még mindig a felfedezők lelkesedésétől áthatva. A hegyről lefelé mélyen hallgattak mind a ketten. Anyám többször apám szemébe nézett kajánul, élvezve apám vívódását. Mire leértek, eldőlt, hogy ezentúl ők ketten alkotnak egy párt. Ezt követően felgyorsultak az események. Anyámék közt heves szerelem bontakozott ki, de az akkori erkölcsöknek megfelelően, testi kapcsolat nélkül. Elhatározták, hogy amint elvégzik az egyetemet, egybekelnek.

Apámmal egy időben jelentkezett szófiai ösztöndíjra Nagy László, a költő. Hamar megbarátkoztak, és apám idegenvezetésével bebarangolták egész Bulgáriát. Mindkettőjüket elbűvölte a bolgárok jámborsága és népdalaik ritmusa. Nagy Laci a bolgár népköltészet remekeit ültette át magyar nyelvre. Apám, nősülési szándékába elsőnek költő barátját avatta be, és kérte véleményét. Nagy Laci kurtán-furcsán válaszolt a kérésre. Amikor aztán hármasban voltak, kérte anyámat, hogy forduljon körbe. „Formás a lába, elveheted” – mondta. Ezt apám többször is felemlegette. Én büszke voltam, hogy a család barátja e nagyszerű költő. Sajnos, az idő múlásával gyengült a kapcsolat vele. Apám nem tudott partner lenni az ő polgárpukkasztó bohémságában. Egyszer a Bolgár Nagykövetség állófogadásán Nagy Laci levette az asztalról a központi hidegtálat és az ölében tartva, mint „született kegyosztó” mérte ki a sonkatekercseket a meghívottak tányérjába. Senki sem mert szólni ellene. Én a mai napig nagy becsben tartom a kettejük közös fotóját.

A leánykérés előtt apám ragaszkodott ahhoz, hogy Magyarországon települjenek le, anyám pedig ahhoz, hogy az anyukája, Róza mama vele maradjon. Ebben megegyeztek, és 1950-ben meg is volt az esküvő. Apám tanúja az akkori magyar nagykövet, Münnich Ferenc volt. A rákosi rendszer még külföldön is szemmel kísérte alattvalóinak életútját.

Anyámék vagyontalanok voltak, egy bőröndbe belefért minden ingóságuk, amikor áttelepültek Magyarországra. Az apám szüleinek Peterdy utcai háromszobás tanácsi lakásába költöztek, ahol hárman húzták meg magukat az egyik szobában. Nem lehetett túl vidám apámnak egy szobában aludni az anyósával. De más problémák is voltak. Nagyapámék, tizenketten testvérek, mind az Alföldről házasodtak. Csak egyikük nősült a Dunántúlról, vele hamarosan meg is szakadt minden kapcsolatuk. Ehhez képest a puskaporos Balkánról érkezett meny nagyon idegennek tetszett. Különösen, hogy nem volt közös nyelvük, mivel nagyapámék semmilyen nyelven nem beszéltek. Apámnak kellett tolmácsolnia köztük.

Egyik ebédre gyümölcslevest készített apai nagymamám, amit a bolgár konyha nem ismer. Anyámék befőttnek nézték a meggylevest és félretolták. Nagymamám felháborodott ezen, és követelte, hogy elsőként fogyasszák el a levest. Apám kétségbeesetten fordította bolgárra nagymama szavait, de anyámék hajthatatlanok voltak. Három napig tartó sértődés lett belőle. Amikor kamasz koromban anyám elmesélte e történetet, én sokáig tanakodtam azon, hogy kinek kellett volna engedni. Hamarosan találkoztam azonban a „When in Rome, do as the Romans do” bölcs angol mondással. Ennek hatására aztán úgy döntöttem, hogy anyáméknak kellett volna alkalmazkodnia a vendéglátók szokásaihoz. De nem ez volt az egyetlen súrlódási pont köztük, annak ellenére, hogy nagyapám gyorsan megkedvelte a tetszését elnyert anyámat. Másfél évig éltek így, egymás hegyén-hátán, mire kiutalták apáméknak a Sas-hegyi társbérletet.

1952-ben kezdődött meg anyámék önálló élete, bár velük élt Róza mama is, aminek viszont sok előnyét látták. Alig, hogy beköltöztek a saját lakásba, máris jött a gyermekáldás. Bátyám 1953. januárban, én 1956. áprilisban születtem meg. Később, szexuális felvilágosításunk során anyám többször is megemlítette, hogy mind a ketten Bulgáriában fogantunk, amikor anyám kiutazott Szófiába apámhoz, aki kandidátusi disszertációjához gyűjtött anyagot Bulgáriában. Kiskamaszként azon tűnődtem, hogy milyen hatással volt embriókénti fejlődésünkre a külhoni fogantatás, de végül arra jutottam, hogy semmilyen. Anyám csak azért hozta fel e körülményt, hogy ezzel is erősítse bolgár identitásunkat.

Róza mama főzte meg a család étrendjét, amelyben túlsúlyban voltak a bolgár eledelek. Kedvenc ételem a sült paprika volt paradicsomos és fokhagymás joghurtos mártással. Én soha nem tudtam eldönteni, hogy melyiket válasszam, így aztán mindkettőből annyit ettem, amennyit tudtam. Volt olyan hétvége, amikor csak ezeket ettük, hús nélkül.

Családunkban egyenrangúan használtuk a magyar és bolgár nyelvet. Apám inkább magyarul, Róza mama inkább bolgárul szólalt meg. Ő sokszor a mondat közepén nyelvet váltott. És ez nem okozott semmilyen problémát. A latin betűkkel együtt ismerkedtünk a cirill írással. Sőt, Róza mama, aki olvasott arab írású török szövegeket is, nagy szeretettel mutatta meg nekem a kalligrafikus írást. Gimnazistaként kaptam tőle egy latin betűs török nyelvkönyvet, de a számok és néhány kifejezésen kívül nem sokat tanultam meg. Pedig havonta hozzánk járt a bölcsészkar török tanszékének tanára, hogy törökül társalogjon anyámékkal. Róza mama nagyon szépen énekelt török népdalokat, amiről később magnófelvételeket is készítettünk. Apám magyar, anyám pedig bolgár népdalokat énekelt a vasárnapi ebéd után.

A bolgár nyelv ismerete nagy előny volt a környező országoknál tett utazásaink során. Kis gyakorlással könnyen megértettük nyelveiket, különösen azután, hogy oroszul is tanultunk az iskolában. A szerb-horvát beszéd argó nyelvnek hallatszott bolgár füllel, a cseh és a szlovák nyelv pedig úgy hatott, mintha gyerekek beszélnék. Az iskolában mindig jeles osztályzatot kaptam oroszból, pedig alig tanultam, de a bolgár alapján mindent értettem. Csak a nyelvtant kellett megtanulni hozzá.

Tíz éves koromig éltem felhőtlen kétlakiságban. Magától adódó természetességgel voltam egyszerre bolgár és magyar. Soha nem gondoltam, hogy választanom kell – ki is vagyok. Egy ártatlannak tűnő évődés során, egy téli vasárnap délután kellett színt vallanom. Ekkorra gyülemlett fel bennem az a sok apró kellemetlenség, ami körülvett a mindennapi életben, és arra ösztökélt, hogy beálljak valamelyik szekértáborba. A leggyakoribb kellemetlenség az volt, hogy amint valaki megtudta, hogy félig bolgár vagyok, nevetve gúnyolódtak azon, hogy a bolgárok fordítva bólogatnak az „igen” és a „nem” kifejezésére. Hiába próbáltam bemutatni, hogy is kell az igenre bólogatni az állcsúcs fekvő nyolcast leíró mozgatásával, mindenki csak nevetett. Ettől kezdve csak kisebb-nagyobb megszakításokkal vállaltam kettős kötődésemet. Sok-sok évvel később, már érett férfiként találtam újra lelki békére, visszaszerezve a gyermekkori harmóniámat.

Azon az emlékezetes napon anyám tréfásan évődni kezdett apámmal az én jelenlétemben. „Nektek nincsenek hegyeitek” – kezdett rá. „De vannak Nobel-díjas tudósaink” – vette komolyra apám. „Nincs tengeretek sem!” – folytatta anyám. „Itt van nekünk a gyönyörű Balaton” – nézett a szemembe apám. Én, mint még soha, izgalommal figyeltem a szópárbaj kimenetelét. Közben lelki szemeim előtt megjelentek a Rila és a Vitosa hegységek dús fenyőerdői és éreztem ózondús levegőjüket. A tenger hűs ölelését is éreztem a bőrömön. Apám érveit is nyugtáztam.

Érthetetlen módon roppant izgatott lettem, és egyszer csak kifakadtam: „Magyar vagyok, én magyar vagyok!” – kiáltoztam, miközben öklömmel a mellemet verdestem. Szüleim meglepődve konstatálták, hogy milyen szenvedélyes kiállást provokáltak ki belőlem ostoba játékukkal. Végül anyám sietett megnyugtatni.

Később azonban számtalanszor fölemlegette e közjátékot, vastagon gúnyolódott rajtam. Én már az első alkalommal öniróniával tértem ki a megbélyegzés elől. Évtizedekkel később már együtt nevettünk kirekesztő egyoldalúságomon.

E villongások rendre úgy végződtek, hogy anyám elénekelte Simeon bolgár cár nótáját azokról az időkről, mikor három tenger mosta a Bolgár birodalom partjait. Az Adria, az Égei- és a Fekete-tenger. E magánszámhoz illően mi, apámmal cinkosan hunyorogtunk, s közben arra gondoltam, hogy Magyarország történetében is volt három tengeres korszak. Csak később tudtam meg, némileg csalódva, hogy a lengyel–magyar perszonálunió nem juttatott tengerhez, mivel Lengyelország határa akkoriban nem ért fel a Balti tengerig. E záró akkord után vidáman ültünk neki az uzsonnához. Szent volt a béke.

Még egy adalék e történethez, hogy az iskolai év kezdetekor az osztályfőnök mindig végigkérdezett bennünket, hogy ki hol nyaralt. Én szinte mindig Bulgáriát említettem, amit egy idő után szégyellni kezdtem, míg egyszer Mari osztálytársam már az évnyitón megkérdezte, hogy hol jártam a nyáron. „Csak Bulgáriában, a tengerparton” – mondtam önsajnálattal. Mari erre rávágta: „Bárcsak engem vinnének a szüleim Bulgáriába.”

Egyetemista koromban egyik nyáron egy nagyobb társasággal utaztunk Várnába, ahol a diákszállón nyertünk elhelyezést. Egész nap pancsoltunk az enyhén olajfoltos tengerben. Késő délután, már átöltözve ültem Miklós barátommal egy tengerparti sziklán, és bolgár ánizspálinkát (masztikát) ittunk. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Miklós könnyezik. Meglepődve kérdeztem, hogy mi a baj. Ő röviden csak annyit válaszolt: „Életemben először látok tengert.” Ez is hozzájárult ahhoz, hogy felismerjem, milyen gazdagsággal ajándékozott meg Bulgária.

De e felismerésnek voltak előzményei. Szüleim állandó látogatói voltak a Népköztársaság úti Bolgár Kulturális Intézetnek, és tizenkét éves koromtól minket is magukkal vittek a bátyámmal együtt. Ott a műsoros esteken kívül állófogadásokon vettünk részt, amit nagyon élveztem. Apám, mint bulgarológus nagy becsben volt az intézet vezetősége részéről. Havonta legalább egyszer ott vendégeskedtünk. Egy évre rá beiratkoztam az intézet ingyenes bolgár nyelvtanfolyamára, ahol a nyelvtani szabályokat sajátítottam el.

Sajátos bolgár ünnepeket is megtartottunk. Ilyen volt a nők megvesszőzése január 1-jén, hogy egészségesek és gazdagok legyenek egész évben. Ezt nevezik „szurovázásnak”. Színes szalagokkal feldíszített fűzfavesszővel kellett a hátukat csapdosni, és közben bolgárul elmondani egy köszöntő versikét. E mutatványért a nők pénzt adnak a legényeknek.

A másik esemény a bolgár tavaszünnep, a Martenica, amikor is egy  „Pizsu” nevű fiút és egy „Penda” nevű leányt szimbolizáló kitűzőt ajándékoznak egymásnak férfiak és nők. A fonalból készült babák minden évben más és más formájúak. Csak egy dolog állandó. Az erőt képviselő fiú piros színű, a lány a tisztaságát fehér színével jelképezi. A lányok nagy izgalommal várták ezt az ünnepet. Ilyenkor bolgár ételeket ettünk. Kebabcsét meg tarator nevű uborkalevest. De leginkább sok bolgár népzenét hallgattunk. Meg Sebő Ferenc és Nagy László lemezeit.

Illusztráció:  DSB