TÖRÖK KÁVÉ KARCSÚ ÜVEGPOHÁRBAN

Valamikor az 1960-as évek közepén az akkori Jugoszláviában barangoltunk szüleimmel. A balkáni hangulatú, soknemzetiségű Mostar városát fedeztük fel, amikor a tűző napon eltikkadtunk, és a felüdülés reményében betértünk egy boltocskába. Elsőnek mi léptünk be anyámmal, aki orosztanárként – az orosz nyelv keleti blokkbeli hivatalosságában naivan bízva – oroszul rendelt limonádét. A fiatal lány, a zöldszemű sudár horvát eladó karjait összefonva szó nélkül hátat fordított nekünk, és úgy várakozott. Először azt hittük, a megrendelt italunkat keresi a polcokon. De a lány nem mozdult. Összekulcsolt karjai miatt háta fenyegetően domborodott felénk, megtagadva kiszolgálásunkat.

Ekkor lépett a boltba apám a bátyámmal. Valahogy ösztönösen megérezte, hogy mi a helyzet. Ő ugyan pontosan ismerte a közelmúlt eseményeit, de arról is tudomása volt, hogy a kibontakozó adriai turizmus derékhadát az NSZK-ból jött vendégek alkotják. Így aztán anélkül, hogy szólt volna anyámhoz, németül rendelte meg az üdítőket. Az eladólány, aki az ajtó nyitására szolgálatkészen az új kuncsaftok felé fordult, a német szavak hallatán ugyanúgy tett: metsző pillantással hátat fordított nekünk. Értetlenül néztem szüleimre, majd fogódzkodót keresve, körbe néztem a boltban. A közepesen feltöltött boltban feszes rendben sorakoztak a számomra ismeretlen márkájú áruk. A frissen meszelt fehér falon csak egy nagyméretű kép díszelgett – Joszip Broz Tito portréja.

Apám gyorsan kapcsolt, és szerbhorvát tudását latba vetve – s az eladót megértéséről biztosítva – előadta, hogy mi magyarok vagyunk, és csodás szülőhazáját szeretnénk megismerni. A lány ettől megenyhülve készségesen kiszolgált bennünket. Szerencsére a II. világháborús ismeretei nem terjedtek ki a vajdasági „hideg napokra”. Természetes, hogy szinte kórusban a „dovidenja” köszönéssel váltunk el az eladótól.

A meglepetéstől dermedten léptünk ki az utcára. A közeli parkba mentünk, ahol a mediterrán fenyők félárnyékában apám rögtönzött kiselőadással adott magyarázatot a történtekre. Akkor, alig tízévesen hallottam előszőr a Neretva völgyi véres és sorsdöntő csatáról, és Titóról mint „láncos kutyáról”.

Ekkor tudatosult bennem, hogy utazni – saját érdekemben – csak nagyon felkészülten szabad. S bár manapság középfokú angol nyelvtudással mindenhol boldogul az ember, én mégis mindig áttanulmányozom a célország nyelvén az útiszótárt indulás előtt.

Évekkel később újra Mostarban jártam anyámmal. A zubogó Neretvát átívelő középkori kőhíd lábánál lévő kávézóba tértünk be. A kőhíd ívéről barnára sült kamaszok ugráltak a zöld vizű folyóba. A félig sziklába vájt vendéglőben anyám két török kávét rendelt nekünk. A fiatal, barna szemű, barna bőrű, nyúlánk pincér, aki minden valószínűség szerint bosnyák volt, hamarosan hozta is a kávékat. Az italok leginkább a német hosszú kávéhoz hasonlóan nagy csészében voltak. A pincér még le sem tette azokat, anyám finoman megfogta a pincér karját, és határozottan közölte – ez nem török kávé. Hozzon igazi török kávét, mondta. A fiú bosszankodás helyett mélyen anyám szemébe nézett és cinkosan konstatálta: tudjuk, miben áll a török kávé. Gyorsan eltüntette a híg nedűket, és hamarosan hozta a karcsú üvegpohárban gőzölgő valódi török kávét. Fizetéskor mintha a pénzen kívül azt is megköszönte volna, hogy ismerjük és fogyasztjuk az ő nemzeti italukat.

Nagyon élveztem kiszakadni az idegen turista szerepből, és mintegy a fogadó nemzet bizalmasává válni.