Baráti kézfogás Prágában
avagy sörben is van igazság

(1979)

Egy furcsa léptékű élményem az ezertornyú arany Prágához kötődik.

1979-ben egyetemistaként utaztam szerelmemmel a cseh fővárosba, ahol az egész napos városnézések után este beültünk a számtalan dzsesszklub valamelyikébe, ahol sörözgetés közben remek örömzenét hallgattunk. A többnyire fiatal közönség értő módon tapsolt a szólók, az improvizációk után, már a zenei átvezetés során. Akkoriban a dzsessz Magyarországon nem volt annyira elterjedt, mint a cseheknél vagy a lengyeleknél. Persze elmentünk olyan híres sörözőkbe, mint az U Fleků vagy az U Kalicha, amik az útikönyvben is szerepeltek Hasek Svejkjéről is említést téve. E sörözőkben nem láttunk kétszemélyes asztalokat, minden asztal minimum négyszemélyes volt, így este, mikor tömve voltak e helyiségek, már csak egy kialakult társasághoz lehetett odaülni.

Egyik este így ültünk össze prágai fiatalokkal, akik közül az egyik fiú szobrász volt. A kezdeti ismerkedés után e fiú nyomatékkal tudósított arról, hogy ő morva. S bár a magyarság Kárpát-Medencei története éppen a Morva Birodalommal való találkozással kezdődött, bennem elhomályosult az, hogy az akkori Csehszlovákiát három szláv nemzet alkotja, köztük a morvák. Azóta kínosan ügyelek arra, hogy mint létező nemzetről, soha ne feledkezzek meg a morvákról. Néhány korsóval később a szobrász megkérte szerelmemet, hogy hadd formázza meg. Barátnőm beleegyezett, de amikor az időpontot egyeztettük, kiderült, hogy nem jön össze.

De a nagy meglepetés másnap ért bennünket, amikor a várból a St. Vitus katedrálistól sétáltunk a Nerudova utcán a Károly híd felé. E kockaköves utca arról emlékezetes, hogy egymás mellett sorjáznak a páros állatokhoz címzett sörözők, úgy mint az U Dva Medvědí, U Dvou Koček és a többi. Mi pedig kocsmáról kocsmára haladtunk szép lassan lefelé, mindegyikben megittunk egy sört. Korsóval, mert az volt az alapegység. A rendelés után hamar hozták a habos nedűt, az asztalra téve egy cetlit, amire két rovátkát húztak. A WC-be menet láttam más asztalokon, hogy e rovátkákat öt kórsónként áthuzással egyesítik. Sok ilyet láttam a többi asztalon is. Mi kilógtunk a sorból két korsónyi fogyasztásunkkal.

Az egyik sörözőben, ahol vidáman beszélgettünk szerelmemmel, egyszer csak odajött hozzánk egy egyetemista fiú, és megkérdezte, hogy leülhet-e az asztalunkhoz. Mikor leült, közölte, hogy azért kapcsolódik hozzánk, mert hallotta, hogy magyarul beszélünk.

Folyékony angol nyelven cseréltünk információt egymásról. Mi jogra, ő műszakira járt. Aztán előrukkolt azzal, hogy mit is akar. Kijelentette, hogy a csehek soha nem fogják elfelejteni nekünk, magyaroknak, hogy 1968-ban a Varsói Szövetség inváziója előestéjén Kádár János hajnalig alkudozott Moszkvával, hogy a magyar hadseregnek ne kelljen bevonulnia. Mint tudjuk – eredménytelenül. Ő mégis örök hálával díjazta a próbálkozást is. Ennek jeleként meghívott bennünket egy-egy korsóra. Sör még soha nem ízlett nekem ennyire. Mondanom sem kell, hogy az 1956-os magyar eseményekről is megemlékeztünk.

Később, idehaza elmeséltem e kedves emléket kollégámnak, de ő azt mondta, hogy ez csak egy a sok Kádárhoz fűződő legenda közül. Bárhogy is van, az a két sör és a baráti kézfogás jólesett.

Minthogy több meghívás nem volt, vészesen fogyott a koronánk. Ezért aztán, mivel még maradni akartunk, felkerestük apám prágai kollégáját. Krizska úr a város peremén, egy lakótelepi kis lakásban lakott, de annál szívélyesebben fogadott. Sokat beszélgettünk esténként, s összebarátkoztunk Bohumil nevű fiával, akit évekkel később mi vendégeltünk meg. Krizska úr annyira rendes volt, hogy egyik este bejelentette: foglalt két helyet az egyetem által szervezett Dél-Csehországi buszos körútra. A három napos kirándulás szeptember elején lett volna. Nagyon belelkesedtem, hiszen régóta vágytam már arra, hogy bejárjam Dél-Csehországot. Sajnos azonban szerelmem emlékeztetett az egyetemisták részére kötelező almaszedésre, aminek kihagyása az egyetemről való kirúgást vonta maga után. Én, mint utolsó éves, mentes voltam ezalól. Kétségbe esetten próbáltuk kitalálni, hogyan vehetnénk részt a kiránduláson. De szerelmem nem kockáztatott, így köszönettel lemondtuk az utat.

Fura módon, Krizskáék egy összecsukott kanapén ágyaztak meg, amin alig fértünk el ketten. Az éjszaka kezdetén a vonzalom és fáradságunk okán tudtam aludni, de hajnal tájban már nagyon fészkelődtem. Olyannyira, hogy az egyik reggel egy bodicsekkel arrébb löktem szerelmemet, s ő leesett a padlóra. Mind a ketten fölriadtunk, s én sietve húztam vissza az ágyra. Szenderegtünk tovább. Nem beszéltünk erről többet. Én is csak azért említem, mert a később feleségemmé vált szerelmem, Ágota huszonkét évvel később visszaadta, amikor a kora esti tévézés közben a még összecsukott rekamién feküdtünk összebújva. Hiába, semmi nem marad megtorlatlanul.

Van egy másik prágai történet, ami azonban nem velem esett meg, de olyan rémísztően hangzik, hogy szó szerint leírom. Egyik barátom, Zoltán, az U Flekůban sörözgetett haverjaival, midőn szemezni kezdett egy cseh lánnyal. Ehhez tudni kell, hogy az ismerősömnek, aki a Színművészeti Főiskolán tanult díszlettervezést, olyan kifinomult, nyugalmat sugárzó arcvonásai voltak, mint sok nyugati fiatalnak. Szőkés haja, világos szeme csak fokozta e képzetet. A lány Zoli arcán csüngött a tekintetével. Így aztán, hamarosan összeismerkedtek a zsongó asztalok között. Alig pár mondat után a lány izgatottan megkérdezte – honnan való. Barátom egykedvűen mondta, hogy Magyarországról, a fővárosból jött. A lány alig hallhatóan felszisszent, és eltorzult arccal belekarmolt Zoli arcába. Azt hiszem, erre szolgál a no comment kifejezés. A lány később elmagyarázta, hogy mit feltételezett róla – a külseje alapján dánnak nézte.