GÖRÖGORSZÁGI KALANDOZÁSOK

(1976)

Törökország után – figyelembe véve különösen az akkori idők kiutazási korlátozásait hazánkban – kézenfekvő volt, hogy Görögországot is beutazzuk, s onnan térünk ismét haza. Itt rögtön egy kis kitérőt kell tennem a görög vízum beszerzésével kapcsolatban.

A bátyám szakszolgálatos volt. Ez lett a besorolása a katonai sorozásnál a szemüvege, valamint a gúnyolódásra is alapot adó lúdtalpa miatt, úgy, mint Woody Allen egyik filmjében: békében alkalmatlan, háborúban túsz. Bátyámat tehát nem hívták be katonai szolgálatra, de ebben az is közrejátszott, hogy a Ratkó-gyerekekkel megteltek a laktanyák. Az ilyen szakszolgálatosok huszonnyolc éves korukig hadkötelezettek maradtak.

Mivel 1976-ban a bátyám még jócskán hadkötelezett volt, így a Hadkiegészítő Parancsnokság engedélyéért kellett folyamodnia a Görögországba utazáshoz, amit szerencsére könnyen meg is kapott. A pecsétes engedélyen viszont ez a megdöbbentően szokatlan megjegyzés állt: „Kiutazhat, de csak az anyjával.” Természetesen a görög konzulátuson a vízum igénylése során semmilyen elvárás nem merült fel annak kapcsán, hogy anyánk nem igényelt vízumot, és nem utazott velünk.

Egyszóval a dervisek földjéről, a félhold birodalmából átléptünk a kereszt ortodox világába. Alighogy Ipsala után Kipoinál átértünk Görögországba, feltűnt a sűrűbb növényzet, az épületekről eltűnt a szamárhátív díszítő elem, helyette a kereszt díszelgett mindenhol. A tengermelléken kiépített turistaszállások fogadták az utazót.A döner kebabot a szuvlaki váltotta fel, és az utcákra kihallatszó zene az elnyújtott török fúvós népzene helyett a buzuki vidám dallamai voltak.

Még a buszon felfigyeltünk arra, hogy a sofőr és a kalauz bolgárul beszélnek egymással. Miután kezelte a jegyünket, megkérdeztük a kalauztól, hogy mi végre beszélnek bolgárul. Azt válaszolta, hogy Kelet-Görögországban és általában Ruméliában sok bolgár él. Elmondtuk neki, hogy a mi édesanyánk is bolgár. Rögtön megenyhült irányunkban, és kellemesen elbeszélgettünk. Természetes, hogy kitért Simeon cár uralkodására, midőn a Fehér-tenger, mai nevén Égei-tenger a bolgár birodalomhoz tartozott.

Estére Alexandropolisba értünk. Épp csak elhelyezkedtünk a szállásunkon, majd kimentünk a korzóra, ahol sűrű tömegben sétáltak a nyaralók. Minden harmadik villanyoszlopon volt egy hajókürtre hasonlító hangszóró, amiből áradt a buzuki zene. A tenger a sziklákat nyaldosva halkan morajlott a sétány mentén. Egy árustól limonádét vettünk, hogy szomjunkat csillapítsuk.

Mediterrán szokás szerint a korzózás késő éjszakáig tartott. Mindenki a legelegánsabb ruhájában rótta az utcát fel és alá. Nekünk a nyaralásból ennyi elég is volt. Másnap folytattuk utunkat Thesszalonikibe, ahol a bátyám egyik volt szerelme, Athina várt bennünket. Szófiában ismerték meg egymást, ahol mindketten a bolgár nyelvet tanulmányozták. Ezen a nyelven tartották a kapcsolatot egymással. Szalonikibe érve nagyvárosi hangulat fogadott. Az utcák tele kocsikkal, a házfalak és a közterek tele graffitivel, amik azt hirdették, hogy Macedónia Hellaszhoz tartozik. E feliratból különösen sok volt.

Gyorsan megtaláltuk Athina lakását. Egy négy emeletes társasházban lakott. Becsöngettünk, de senki nem nyitott ajtót. Második csengetésre a közvetlen szomszéd jött elő, és megkérdezte, kik vagyunk. Miután közöltük, hogy Athina magyar barátai vagyunk, közölte, hogy tud róla, hogy érkezünk, de Athina éppen Athénba utazott, énekórákat venni. De meghagyta a szálloda nevét és címét, no meg a telefonját, azzal, hogy ha megérkezünk, hívjuk fel. Így is tettünk. Rögtön elértük. Ő szabadkozott, és arra hivatkozott, hogy nem jelöltük meg a pontos érkezésünket. Ebben igaza volt, de éppen ez volt a világjárásunk lényege, hogy nem menetrend szerint közlekedtünk. Athina azonban mindenképpen látni akarta a bátyámat, ezért hirtelen ötletből azt kérte, utazzunk el hozzá, Athénba. Bátyám beleegyezett, hogy azonnal indulunk. A szomszédnak megköszöntük a tájékoztatást és a telefonálási lehetőséget. Siettünk vissza a buszpályaudvarra, hogy megváltsuk jegyünket Athénba.

Alighogy elhagytuk a várost, vadregényes táj tárult elénk. Közvetlenül az országút mellett hatalmas hegyek ormosodtak az egyik oldalon, máskor egészen a tengerparton vezetett az út. Fehér sziklák bújtak ki a gyér, de annál zöldebb növénytakaró alól. Félúton elhaladtunk az Olympos hegy, a görög istenek lakhelye mellett. Erről egy nagyon tanulságos történet jut eszembe a kilencvenes évek elejéről.

Akkoriban állandó megbízással dolgoztam egy számítógépes cégnek mint ügyvéd. Remekül ment nekik az Amiga forgalmazása. Nagyon nagy hasznot hajtott a vállalkozás tulajdonosainak. Béla, így hívták a cégvezetőt, nagyon értelmes volt, de a hirtelen jött hatalmas összegek kikezdték a józan értékítéletét. Természetesen a hatalmas nyereséget egy hitelkártyára tette, nem annyira a praktikus megfontolás, mint inkább a nagyzolás miatt. Nos, Béla az egyik évben Görögországba vitte családját nyaralni. Elment az egyik utazási irodába, ahol egy ismerőse dolgozott, és lekötött nála egy osztályon felüli apartmant, „pénz nem számít” alapon. Meg is érkeztek az előre megadott címre, ahol csodás kivitelű szállás várta őket, minden igényt kielégítően. Egy dolog hibádzott csak. Az épület annyira újonnan épült volt, hogy az építkezés törmelékét még nem szállították el. Az ablakot kinyitva a sittre nyílt kilátás. A pórul járt családfő egy héten át járt a telepített idegenvezető nyakára, mire a második hétre elfogadható elhelyezést kaptak. De ez nem volt minden. A második héten Béla belevetette magát a nyaralás örömeibe. Ennek keretében kirándulást szervezett a Meteorákhoz. Ezúttal is csődöt mondott azonban a posztmodern világiasság egy bankkártya formájában. A Meteorák bejáratához érve ugyanis egy sorompó zárta el az utat, és csak szerény belépő megfizetésével lehetett tovább menni. Bélánál azonban nem volt készpénz, csak a bankkártyájával hadonászott. A bejáratnál álló szerzetesnek nem volt leolvasója, a csillogó bankkártya így egyszerre értéktelenné vált. Bármilyen hihetetlen, vissza kellett fordulniuk a szent és puritán életű szerzetesek több mint ezeréves világának bejáratától. Ezt a két történetet Béla – számomra nagyon szimpatikus módon – öniróniával mesélte el, megfogadva, hogy ezután jobban odafigyel a célszerűségre.

Kora estére Athénba értünk. Gyorsan megtaláltuk az Ariadné nevű szállodát, ahol már várt ránk Athina, aki tipikus görög lány volt. Sötétbarna haj, lófarokba kötve, és nagy, kerek barna szem. Erőteljes szemöldök és teltkarcsú alak, amit bő, redőzött ruhával ellensúlyozott. Lábain bőrsaru, ami láttatni engedte vörösre lakozott lábujjait. Kreol arcszíne kontrasztja volt fehér fogainak. A bejelentkezésünk után bátyám és Athina egymásnak estek, egymás szavába vágva mesélték az utóbbi évek eseményeit. Én, magukra hagyva őket, kimentem a városba, hogy körülnézzek. Este tíz óra volt, ami a délszaki népeknél az esti programok kezdetét jelenti. Ekkorra a hőség elviselhetővé enyhül. Megtelnek autókkal és motorokkal az utcák, az éttermek vacsorázó társaságokkal.

Az Ariadné szállónak – amit inkább neveznék panziónak, ugyanis csak három emeletes volt és emeletenként alig négy szobája volt – a márványlépcsők ellenére szerény árai voltak. Pedig egészen közel volt a város központjához, nevezetesen az Omonia térhez. Mikor kiértem a térre, számomra döbbenetes kép fogadott. Az Omonia nem szokványos tér, mert legalább hat utca kereszteződik benne, hatalmas dugót okozva. Ekkor is hömpölygött mindenhonnan a kocsi áradat. S éppen ez okozta a meglepetést számomra. A tér szélén, a járdán ugyanis egy rendőr állt, aki rövid, pattogó ütemben szólaltatta meg sípját, haladásra buzdítva a sofőröket. Haladni viszont, csak úgy lehetett, ha egymást előzékenyen elengedik. A közlekedésben résztvevők maguk döntötték el, hogy mikor ki keresztezheti a mások útját, hogy aztán később éppen annak adjon utat, aki korábban maga elé engedte. Ez Budapesten elképzelhetetlen lenne. Sokáig találgattam, mikor melyik sor indul meg. Hibátlanul oldották meg az autósok a forgalom irányítását a volán mellől.

Másnap délelőtt városnézésre indultunk Athina bolgár nyelvű idegenvezetésével. Elsőnek az Akropoliszra mentünk. Megcsodáltuk a Parthenon klasszikus arányait, a Niké templom ékszerdoboznyi szépségét. Athina ismertetésében minden második mondat arról szólt, hogy a hiányzó vagy eredeti oszlopok, domborművek és szobrok a British Múzeumban találhatóak. Mindezt méltatlankodó és sajnálkozó hangon adta elő. Mi együttérzésünkről biztosítottuk Athinát, és azzal vigasztaltuk, hogy az Akropolisz így, kifosztott állapotában is méltó emléket állít az európai történelem legnagyszerűbb évszázadának, az athéni városállam és a görög demokrácia korának. Aznap Athina kedvenc vendéglőjében ebédeltünk együtt, ahol sült paprikát és görög salátát ettünk.

Délután Athina elment az énekórájára, így ketten jártuk a várost. Feltűnő volt a fehér színű épületek sokasága és a sok márvány talapzatú ház. A fehér falak visszaverték a napsugarakat, fényárban úszott az egész város. Üditőek voltak e kőrengetegben a kis parkok, fikusz fáikkal és oleander bokraikkal. De a fák árnyékában is próbára tett bennünket a hőség. Szerencsére a levegő száraz volt, így könnyen párologtattuk el verejtékünket.

A bátyámmal közben megbeszéltük, hogy nincs értelme tovább fizetni a szállodai szoba árakat, ezért tovább indulunk a szigetekre, s majd onnan visszatérve ismerkedünk Athénnal. Athinával pedig, aki minden délután foglalt volt, Szalonikiben találkozunk újra, tíz nap múlva. Este közöltük, hogy másnap indulunk Krétára, amit ő megértéssel tudomásul vett. A búcsúestre bátyám átment Athina szobájába, ahonnan valamikor éjjel jöhetett meg, amikor én már aludtam.

Reggel már nem találkoztunk Athinával, mivel még aludt. Kifizettük a szálló számláját és hátizsákunkkal elindultunk Pireusz, Athén tengeri kikötője felé. Több sávos út köti össze a két várost, amin hatalmas teherforgalom bonyolódik. De buszok is sűrűn feltűntek az úton. Pireuszba érve megcsapta orrunkat a semmihez sem hasonlító kikötői hangulat. Számtalan hatalmas tengeri hajó horgonyzott a dokkokban. Többségük járó motorral, alapjáraton brummogva várta a kihajózást, diesel füsttel árasztva el a kikötő sós levegőjét. Egyes helyeken halsütő illata hasította szét e burkot. Hatalmas daruk szöktek a magasba a rakparton, és szirénázó hangokkal rakodták a konténereket a hajókról hatalmas raktárak gyomrába. Más daruk pedig épp behajózták az árut a hajók rakterébe, hogy aztán a világ minden tájára szállítsák. Valahol olvastam, hogy a görög kereskedelmi flotta a legnagyobb a világon.

Megkerestük a pénztárakat, és vettünk két harmadosztályú jegyet Haniába, Kréta nyugati kikötőjébe, a menetrend szerinti járatra. A pénztáros nem tudott angolul, így aztán mutogatva értettük csak meg egymást. Érdekes módon a cirill ábécé ismeretében, egy-két görög betű megismerésével jól tudtunk tájékozódni, és adott esetben a kapott jegyet ellenőrizni, a rajta levő jelöléseket megérteni. A Minosz nevű hajónk igazi tengerjáró hajó volt, s a pénztártól nem messze horgonyzott. Hatalmas rámpa vezetett fel a hajóra, de legnagyobb meglepetésünkre a hajóra érve senki sem kezelte a jegyünket. Körülnézve láttuk, hogy a hajóhídról biccent valaki felénk, talán épp a kapitány. Alig egy tucatnyian voltunk utasok, s abból fél tucat a turista.

Mindannyian a fedélzeten utaztunk. A fiatalok közt felfedeztem egy fiút és egy lányt, akik lengyelül beszéltek. Gyér lengyel tudásomat elővéve megszólítottam őket. Krakkói egyetemisták voltak, akik már másodszor jártak Görögországban. A szigetvilágot célozták bejárni. A mi úti célunk is ez volt. Több órás utazás után kiértünk a Földközi tenger nyílt vizére, s ezzel megérkeztek a szilajabb hullámok, amitől a hajó lágy billegésbe kezdett. Szerencsére egyikünk sem lett tengeri beteg. Odamentem az egyik tengerészhez a jegyekkel, és megkérdeztem, hova szólnak. A cserzett arcú hajós tiszt egy lefelé vezető lépcsőre mutatott. Lementem a lépcsőn a hajó gyomrába, és egy csapóajtón át bejutottam egy nagy hodályba, ahol vagy harminc függőágy feszült a tartó oszlopok közt. E látvány hirtelen azt az érzést keltette bennem, mintha Kolumbusz Santa Maria hajóján utaznék ismeretlen tájak felé. Nagy nehezen bekászálódtam az egyik függőágyba, és élveztem, míg elállt a hintázása. Meg aztán arra is gondoltam, hogy az ókori görög hadi gályákon is így pihenhettek az evezősök. Kora este értünk Haniába, ahol rekkenő hőség fogadott, pedig a nap már nem sütött. Mégis elviselhető volt a meleg, mert állandó szellő frissítette a levegőt.

A rakparton volt egy kis presszó kovácsoltvas asztalokkal és székekkel, ahonnan kávé illata szállongot. Betértünk hát oda, egy kávéra és sörre. Rövid várakozás után előjött a pincérnő, aki egy negyven év körüli barna hölgy volt, fekete öltözetben. Kikérdeztük őt, hogy milyen olcsó szállás lehetőségek vannak. Ő megkérdezte honnan valók vagyunk, majd bement a zárt részre telefonálni. Néhány perc után visszatért, és közölte, hogy hamarosan jön a szállásadó. Elégedetten szürcsölgettük a hideg sört. Nemsokára megérkezett a presszóba egy idős férfi fekete gyapjú öltönyben és szövet sapkában. A pincérnővel egyeztetett, majd odaült hozzánk. Arcát rengeteg ránc redőzte. A köszönésen kívül nem értettük egymás szavát, így a pincérnő közreműködését kértük, akinek a segítségével gyorsan megállapodtunk az árban, ami nagyon kedvező volt. Fizettünk, és felkerekedtünk, hogy a szállásra menjünk az idős férfi vezetésével.

A kikötőtől nem messze, egy régi, többlakásos házban élt az idős férfi és szintén koros felesége. Egy szoba-konyha volt a lakás. A tulajdonosok visszahúzódtak a tágas konyhába, átengedve a szobát a vendégeknek. Fürdőszoba nem volt, csak az előszoba egyik sarkában volt egy nagy mosdó, függönnyel eltakarva. A mosdó porcelánján az 1911-es év volt megjelölve. Olyan természetességgel mutatta meg a háziasszony a mosdási lehetőséget, hogy mi köszönettel tudomásul vettük, nehogy megsértsük őket. No meg ez, végül is, benne volt az alacsony árban. Sete-suta módon lemostuk az egész napos izzadságot és sópárát, aztán lefeküdtünk. A szoba berendezése nagyon szerény volt. Az ablaknál húzódott a széles ágy, melynek csak egyik oldalán volt éjjeliszekrény és lámpa. A szobában még volt egy faragott asztal két székkel, és egy keskeny ajtajú masszív szekrény is. Az ágy hangosan nyikorgott, mégis nagyon jót aludtunk, nyitott ablak mellett.

Reggel alighogy felébredtünk, a háziasszony bejött a szobába és bezárta az ablakot, hogy kirekessze a forróságot. Aztán kezével intve, a konyhába irányított bennünket. Az asztalon ott gőzölgött a kávé, mellette pedig két tányéron hófehér feta sajt pitával. Külön tányéron vagy két tucat olíva bogyó és paradicsom. Először nem hittük el, hogy ez mind nekünk készült, de a néni kezével a székekre mutatott, és bátorítóan mosolygott ránk. Mi erre görögül köszöntük meg a kínálást: „efhariszto”. Mire ő válaszolt: „parakalo”. Még soha ilyen nagy szemű, remek ízű fekete olívát nem ettem. A sós feta is ínycsiklandó volt. Reggeli után elbúcsúztunk az idős házaspártól. Úgy köszöntek el tőlünk, mintha saját gyermekeik lettünk volna.

Jó hangulatban vágtunk neki utunknak. Tettünk egy kört a városban, majd kimentünk a kikötőbe, ahonnan az Iraklionba vivő busz indult.

Amint kiértünk az országútra, megjelentek az út mentén a hatalmas agávék vastag húsú, tüskés leveleikkel és magasra nyúló, kiszáradt virágaikkal. A leveleikbe szövegek voltak karcolva, amik megbarnulva élesen elütöttek a zöld színtől. A Mercedes busz első ülésén egy idős asszony ült fekete fejkendővel és egy nagy batyuval. Valószínüleg a haniai  piacról tartott hazafelé. A hátsó üléseket négy német fiatal foglalta el, nagyokat nevetve söröztek és hangoskodtak. Egyszer csak – a semmi közepén – megállt a busz. Értetlenül néztünk körül. Sem megálló, sem pedig épület nem volt a közelben. Balra a mélykék tenger, jobbra pedig a kopár hegyoldal. A parasztasszony maga elé tartva batyuját a sziszegve kinyíló első ajtóhoz lépett, és a buszvezetőtől elbúcsúzva leszállt. Kíváncsian néztük, merre indul el. Az asszony, egy alig látható ösvényen nekivágott a hegynek. Az ösvény irányát követve, messze a sziklák között felfedeztünk egy házat, mely egyedül állt a kietlen tájban. Próbáltam elképzelni, milyen lehet az élet ilyen elszigeteltségben. Se autó, se szekérút. Időtlen elzártságban, a zord természettől körülvéve.

Ahogy folytattuk utunkat, a német fiúk tovább kurjongattak, ami nem tetszett a buszvezetőnek és a kalauznak. A sofőr többször is hátrafordult, kifejezve nemtetszését. A harsány kiabálást én is megelégelve, meg a kényes helyzetet feloldandó, hátra mentem és megszólítottam őket. Hamburgból jöttek, egy sörözői asztaltársaság tagjai. Repülőn érkeztek, egyenesen Krétára. Azt tervezték, hogy Iraklionban bérelnek ólcsón egy autót, amivel bejárják az egész szigetet. Javasolták nekem is az autó bérlést. Érdekes módon ők nem tudakolták, hogy én honnan való vagyok. Ez talán azzal magyarázható, hogy Görögországban a turista vagy német vagy kivétel. Ezek közül is a többség skandináv, keletről pedig kizárólag cseh, lengyel vagy magyar. Elbúcsúztam a fiúktól, jó időtöltést kívánva, és visszaültem bátyám mellé a busz közepe táján. Szerencsére ezt követően a hangoskodás elmaradt, a fiúk csöndben sörözgettek.

Amint megérkeztünk Iraklionba, megkerestünk egy autóbérlő céget, nem messze a központtól. Az épület udvarán japán kisautók sorakoztak. Az irodában egy szőke, kékszemű és tejfehér bőrű fiatal lány fogadott. Megérdeklődtük az árakat, de azokat nem a mi pénztárcánkhoz mérték, nem beszélve a nagy összegű letétről. Bátyám remek ötlettől vezérelve megkérdezte, lehet-e motort bérelni. A lány elővett egy szórólapszerű város térképet, amin megjelölte a motoros kölcsönzőt. Megköszöntük, de mielőtt kiléptünk az ügynökségből, megkérdeztem: hogy lehet valaki ennyire szőke Görögországban.A lány kacagva válaszolt. Ő valójában svéd turista, de annyira imádja Krétát, hogy az egész nyarat itt akarja tölteni, de ahhoz, hogy ezt finanszírozni tudja, munkát kell vállalnia. Három hónap alatt rengeteg élményben van része, fürödni és utazni is van ideje és pénze. Elismerően biccentettünk, majd jó ismerősként hagytuk el az irodát.

Könnyen megtaláltuk a kölcsönzőt. Kedves fiatalemberek menedzselték a motorkerékpárok bérlését. Amikor megtudták, hogy nincs jogosítványunk, habozás nélkül megemelték a díjat néhány drahmával. Ékes példájaként a levantei kereskedői élelmességnek. Elkérték a bátyám útlevelét letétbe, és már adták is a slusszkulcsot. Egy szóval sem kérdezték, hogy tudunk-e motorozni. Pedig sosem ültünk még motoron. Ennek ellenére bátran bavállaltuk ezt a kalandot, mivel a vezetés elméletét ismertük, és szinte kerékpárokon nőttünk fel.

Egy 125 cm3-es Vespát béreltünk. Szerencsénkre lejtős volt az az utca, a motor berúgása után rögtön elkezdtünk gurulni lefelé, így könnyű volt a bátyámnak sebességbe tenni a gépet és gázt adni. Azután az első utcánál jobbra kanyarodtunk – és eltűntünk a kölcsönzősök szeme elől.

Egy félreeső helyen megálltunk, hogy ismerkedjünk a járgánnyal, hogy külön-külön kipróbáljuk, hogyan viselkedik, miként reagál a vezetésünkre. Az ötödik percben a bátyám az első keréken fékezett a murván, és a motor kicsúszott alóla, és az oldalára dőlt, de nem esett semmi baja. Ő pedig csak lelépett róla, állva maradt, és így szólt hozzám: „Az első féket külön ne nagyon használjuk…” Amúgy felváltva vezettük a Vespát.

Az első motoros utunk Knosszoszba vitt minket, a minoszi civilizációt idéző palotakomplexumhoz. A megmaradt vagy rekonstruált épületrészek között bóklászva lenyűgöző volt belegondolni annak az időtávnak az emlékeibe, és látni az épületgépészetet, a jellegzetes fordított kónuszú vörös oszlopokat a kerek oszlopfőikkel, a vékony fehér csillámpala ablakokat, a falfestéseket, fraskókat.

Utazásunk következő célpontja Rodosz volt. Iraklionból autóbusszal jutottunk Agios Nikolaosba, Kréta keleti végébe, utazás közben tovább ismerkedve a szigettel. Egy onnan induló hajóra váltottunk jegyet turista osztályra. Viharosan kalandos volt a tengeri utunk. A hajó fedélzetén ültünk és feküdtünk a hálózsákjainkon, a sok-sok nyugati fiatallal együtt zsúfolásig megtöltve a tengerjáró hajó orrát. Vidám volt a hangulat: ismerkedtünk, beszélgettünk, és élveztük, ahogy a hatalmas hullámok megdobják a hajótestet, és víz fröcskölődik ránk. Egy ír fiú a hajó korlátján ült és gitározott, mit sem törődve a hullámok felcsapó permetével. A vacsorára fogyasztott szendvicsekre hazulról magunkkal vitt ízt, Piros Aranyat akartunk nyomni, de az erős szél először nem hagyta – messzire elfújta a kenyér és a tubus közül az adagolt krémcsíkot.

A vihar ellenére nem töltöttük álmatlanul az éjszakát, és nem lettünk tengeribetegek sem. Csupán szárítkoznunk kellett, mikor befutottunk a rodoszi kikötőbe – immár nyugodt vizeken és napsütésben. Annyira átfagytunk az éjszaka, hogy a nagy melegben is pulóverben jártunk-keltünk. A magunkfajta utazóknak mindig a kikötő és a település központja, főtere volt az információ szerzés, a tájékozódás legfőbb helye. Hamar meg is tudtuk, hogy a hátizsákjainkat nyugodtan ott hagyhatjuk a városi emlékműnél egész napra. Az obeliszk vastag díszlánccal volt körülvéve, s az azon belüli terület a fiatalok csomagjaival volt tele. Mi is vagányan ott hagytuk a mieinket – s azok egész nap biztonságban voltak a helybeliek tekintete előtt. Akkor arrafelé még ilyen idők jártak. De később, Athénban már más volt a helyzet. Este fogtuk az érintetlen cókmókunkat, és valamelyik parkban kerestünk magunknak alvóhelyet a díszcserjék alatt, ahogy a legtöbb külföldi ifjú is tette. A hálózsákjainkon megvacsoráztunk, a leggyakrabban konzerveket és a piacon vásárolt hatalmas szemű ízletes és laktató kardinális szőlőt ettünk. Az akkori rendszerben (ne feledjük: 1976-ot írtunk) a magyar turisták igen szűkös anyagiakkal utazhattak külföldre, pontosabban nyugati országokba. A mi esetünkben az engedélyezett valutánk mintegy kétharmadát az utazás, elsősorban a hajójegyek ára vitte el. Egyik este azért megengedtünk magunknak vacsorára egy szuvlakit, amit Magyarországon gyrosként ismernek. Ezt az ízletes, hússal töltött pitát nagy élvezettel majszoltuk.

Alaposan bejártuk a város és környéke ókori és középkori műemlékeit, romjait. Megnéztük a világ egykori hét csodája egyikének, a rodoszi kolosszusnak a hűlt helyét, és odaképzeltük azt. Nem tudtunk betelni sem az ókori építmények megmaradt márványoszlopaival, sem a Nagymesteri palotával, sem a középkori városrész többi épületével. Az utcák árnyékos oldalán igyekeztünk haladni sétáinkon, ugyanis előzőleg a strandolásunk során leégtünk, de hólyagosra, és rövidnadrágos öltözetünkben minden keresztutcánál égető fájdalomtól szenvedtünk; futva tettük meg azokat a métereket a tűző Nap sugárnyilaitól megtámadva.

Következő utunk Kosz szigetére vezetett. Ott már rutinosan béreltünk motort: egy 50 cm3-es Yamahát választottunk. Azzal jártuk be a szigetet, egészen Kefaloszig, gyakran ütközésig húztuk a gázkart, úgy repesztettünk, s fésültettük a hajunkat a kellemes menetszélben. Mindenütt jellegzetes fenyők, kabócakoncertek, fürdés a vadregényes tengerparti helyeken – és útközben egy határozott fogadkozás, hogy amint hazaérünk, veszünk magunknak egy motorkerékpárt.

Koszban ugyanolyan nomád körülmények között folytattuk turistáskodásunkat, mint korábban, azzal, hogy jó beosztással azért meg tudtuk oldani, hogy beüljünk egy étterembe is, megtapasztalni a görög vendégszeretetet. Egy romantikus helyszínen lévő hangulatos vendéglő teraszát választottuk a szőlőlugas alatt, pompás kilátással. Amikor végeztünk a hagyományos helyi ételekből álló vacsoránkkal, a kedves pincér – de úgy emlékszem, mintha egyben a tulajdonos is ő lett volna – szélesen mosolyogva meghívott minket egy tál darabolt görögdinnyére grátisz.

Koszból Mykonosba hajóztunk, ami egy kicsi, szélmalmokkal teli kis sziget. Nem volt olyan kikötője, ahova a nagy tengerjáró hajónk beállhatott volna. Ezért kétszáz méterre a parttól lehorgonyzott és egy motorcsónak jött értünk. Éjjel kettőre járt, ezért alighogy kitettek minket a szárazföldre, belebújtunk hálózsákjainkba és elaludtunk a homokos fövenyen. A többiek is hasonlóan jártak el. Másnap körbejártuk a kék kupolás templomokkal és hófehér házakkal zsúfolt falucskákat. Még aznap este visszaindultunk Athénba. Másnap délben értünk Pireuszba. Siettünk bejutni a városba. Athénban alig voltak az utcán. Többnyire turisták. Újra felmentünk az Akropoliszra, ami még romjaiban is csodálattal töltött el. Késő délután feléledt a város és éjjelig nagy volt a nyüzsgés. Öltönyös motorosok ülték meg 1200-as Kawasakijukat. Az egyik motorostól megkérdeztünk, hova megy ilyen díszben. Színházba készült. Magyarországon ez kizárt. De volt más furcsaság is. Az egyik nagy csomópontban öt út futott össze, tele kocsikkal. Nálunk a rendőrök átvennék a közlekedés irányítását. Ehelyett egyetlen rendőr állt a járdán, és ütemes fütyüléssel sürgette az autósokat, hogy egymást elengedve haladjanak tovább. Ez az eljárás ámulattal töltött el. Mi is éjfélig barangoltunk a városban. Szerencsére jól sáfárkodtunk a pénzzel, így újabb szuvlakit vacsorázhattunk. Este a város központjában, egy kis ligetben vertünk tanyát. Másnap is sokat barangoltunk, megtekintettük a múzeumokat is.

Alvóhelyünkre visszatérve dühöngve vettük észre, hogy a hátizsákjainkat ellopták. Lenge öltözékben aludtunk el a füvön. Reggel vonatra szálltunk Szalonikibe Athinához. A vonat zsúfolásig megtelt fiatal utazókkal, akik a folyosót is elfoglalták. Panaszkodva adtuk elő neki szerencsétlenségünket. Athina rögtön telefonált a rendőrségre, ahol felvették az adatainkat és a hátizsákok leírását és tartalmát. Azt ígérték, hogy utánajárnak. Athinánál jót vacsoráztunk, majd mély álomba merültünk. Másnap indultunk haza. Ezen a vonaton már kevesebben utaztak, mi ketten voltunk egy fülkében. Amikor a kalauz ellenőrizte a jegyünket, megkérdezte, hogy hol a csomagunk. A hideg éjszakában csak egy sort és póló volt rajtunk. Mégis remek élményekkel tértünk haza Budapestre.

Két héttel később Athina telefonált, hogy meglett a hátizsákunk. A rendőrség gyűjtötte be, és diplomáciai úton elküldik a címünkre. Csak az utunk során készített fényképek negatívjai voltak a legfőbb érték. Novemberben aztán értesítést kaptam, hogy a görög konzulátuson vegyem át a poggyászunkat, ahol egyenként azonosítottam a zsákok tartalmát. Ez is bizonyította, hogy a mélyen vallásos Görögországban nem lopnak. Vidáman konstatáltuk ezt.