ANYÁM  EMLÉKÉRE

[II.]

„A tánc a karok és lábak költészete,

a kecses és iszonyatos anyag,

maga a mozdulat lehel belé lelket.”

(Charles Baudelaire)

Nyolc éves korom körül szakadt rám az Oidipusz fátum. Apám halálát kívántam, és feleségül akartam venni szépséges édesanyámat. Ez a komplexus annak ellenére kínozott, hogy családi életünk kiegyensúlyozott és boldog volt. Nem felejtem a vasárnapi állandó programot, midőn apámmal és bátyámmal fejtettük a Népszabadság keresztrejtvényét. Sokat utaztunk is együtt. Mégis a halála eljövetelét kívántam. Később enyhült az érzés, de tizenhárom éves koromban, mikor anyám válással fenyegette apámat egy szándékosan félreértett, egy lengyel kolléganőnek írt kedveskedő levélre hivatkozva, én szenvedélyesen érveltem amellett, hogy anyám váljon el apámtól. Ez volt az utolsó apaellenes kirohanásom. Kamasz koromban nem volt sok súrlódási felület, mivel az egyik legfontosabb lázadás a hajviselet, genetikai okokból nem volt támadási felület. Nekem nagyon göndör hajam adatott, amit nem lehetett a vállig növeszteni, mivel fölfelé kunkorodott. Jimmy Hendrixnek becéztek az osztálytársaim. Az iskolai vezetés azt követelte meg, hogy három centivel a váll fölött kell a hajnak végződnie. Így aztán, az én lázadásom megtorlás és megszégyenítés nélkül maradt, anélkül, hogy pályatársaim strébernek tartottak volna. A lányok pedig rajongtak zabolázatlan hajtincseimért, kérve, hagy hadd túrjanak bele.

Én ekkor már a szüleimtől külön életet éltem. Én voltam egy évig az iskolai Arany Élet újság szerkesztője, szakkörökre jártam, és történelmi tanulmányokat írtam történelem tanárom irányításával. Komoly párkapcsolatom volt egy osztálytársnőmmel. Színházba, moziba jártam. Zongorázni tanultam, és komponáltam. Az osztály beat együttesének voltam dobosa. Szinte alig találkoztam szüleimmel. Nem volt időnk összekapni. Ezért aztán némi döbbenettel mosolyogtam meg apám tekintélyelvű kezdeményezését, mellyel tanulásra akart ösztönözni. Kijelentette, hogy ha a tanulmányi átlagom eléri a 4,5-ös szintet, ő fogja személyesen aláírni a bizonyítványomat. Történt pedig, hogy a II. osztály végén az átlagom 4,46 lett. Ekkor egy érdekes kavarodást okozott a lelkemben, hogy – különösen a történelemből kiérdemelt dicséretes ötösre tekintettel – adva volt a kerekítés lehetősége, és vele a bizonyítvány szignálása, amit mégiscsak szerettem volna elérni abban az egy kivételes esetben. Nem is a neki való megfelelés, inkább apám legyőzése okán. De apám megtagadta azt. Ez nagyon mélyen felháborított, és ekkortól végleg annuláltam tekintélyét.

Egy fagyos januári napon kimentem síelni a szomszédos rétekre. Volt egy jó sípálya, ami két réten futott át, a közepén a Hermánd utcával. Akkor még földút volt az utcánk, így aztán a kocsik keréknyoma az olvadás után jól megfagyott és jeges vályút alkotott. Én túl éles szögben akartam átcsúszni az utcán, ezért a keréknyom magába terelte a bal sílécemet, én pedig nagyot estem. Annyira ügyetlenül sikerült a dolog, hogy a síbot megsértette a szememet. Az alsó szemhéjam széltében felrepedt, és ömlött belőle a vér. Gyorsan haza siettem. Édesanyám nyitott ajtót, s bármilyen rémesen is néztem ki vérző szememmel, ő nem sikoltozott rémüldözve, nem szidott, hogy miért nem tudtam jobban vigyázni, hanem gyorsan a fürdőszobába vezetett, ahol aztán elállította a vérzést, és lemosta arcomról a vért. Később meghallgatta az esésem okát, de egy szóval sem hibáztatott. Így tanultam el anyámtól, hogy a vészhelyzeteket pragmatikusan kell kezelni, nem pedig megmagyarázni és felelőst keresni. Később, autósként én is arra törekedtem, hogy elkerüljem az ütközést, még ha nekem is van előnyöm. Soha nem dudáltam, és soha nem ráztam az öklöm más autós felé, aki a vészhelyzetet okozta.

„Csak két helyen tűrik el a nyakra-főre való ölelkezést:
a bordélyházban és a táncteremben”

(M.A. Ham)

Gimnazistaként beiratkoztam a Csörsz utcai MOM Művelődési Ház tánctanfolyamára, táncolni mégis anyámtól tanultam meg. A MOM-ban a táncterem tölgyfa parkettás padlója fényesen csillogott, és majdnem teljesen üres volt. Az egyik sarkában állt a fekete piano, és egyasztal a kottákkal, valamint Gittácska és Árpi bácsi – így hívták a tánctanárokat – személyes holmija. A tégla alakú terem hosszanti oldalán székek sorakoztak, ahova az izgatott lányok leültek felkérésük előtt. Gittácska az ötvenes évek divatja szerint makulátlanul elegáns volt a szigorúan éppen a térd felett végződő szoknyájával, ami tánc közben kissé feljebb csúszott, de ezt ő nem bánta. Mindig hibátlan, testszínű harisnya simult lábára. Vidám narancssárga blúzát feszesre redőzte a keble. Árpi bácsi, aki negyven év körüli volt, csillogó fekete lakkcipőben és frissen vasalt élű szövetnadrágban mutatta be a bűvös tánclépéseket. Egyébként gyapjú pulóverben volt. Éppen csak a nyakkendő feszes csomója látszott ki. De így, pulóverben is úgy tartotta a derekát, hogy abból egyértelműen látszott, hogy a táncban ő vezeti párját. Mikor együtt bemutatták a tánclépéseket, két összefonódó test hullámzása látszott csak belőlük. A zongoránál egy vézna és alacsonyfiatalember szolgáltatta az élő zenét. Kigombolt zakójával szinte lebegett a hangszer felett. Intésre bármikor megszakította, majd tovább folytatta a zenélést. Lulu volt a beceneve, és nagyon kedveltük, már csak a kis korkülönbség miatt is. Fejből zongorázott, nem volt szüksége kottára. Mégis mindvégig a kottatartóra meredt – a Ludas Matyi vicclapot olvasgatta játék közben is.

Mindig több lány volt, mint fiú. Alkalmanként három lánytöbblet volt. A sor végén ezért két lány egymással, a harmadik pedig Árpi bácsival táncolt. Mivel azonban állandóan váltogattuk a partnerünket, ők is sorra kerültek. Érdekes módon, mindig a legkevésbé szép lányok maradtak átmenetileg pártában. Az állandó párcsere, szerencsére, lehetővé tette, hogy többször is összekerüljek a legszebb lánnyal, Leilával, aki nagyon tetszett nekem. Sajnos, alighogy párba kerültünk, veszettül izzadni kezdett a tenyerem. Ő azonban olyan szelídséggel nézett rám, hogy nekibátorodtam, és megkértem, hadd kísérjem haza. De nem őt, ahhoz még kevés volt az elszántságom, hanem egy kevésbé szép lányt – Ildikót. Vele persze nem volt olyan nagy a tét, ezért határozottan tudtam viselkedni, és a kapubejárathoz érve a legnagyobb természetességgel csókoltam szájon. Sőt kisvártatva kezemmel a kabátja alá nyúltam, és megsimogattam a mellét. Nem ellenkezett. Kitapasztalta, hogy milyen érzés e testi közelség, majd  kibontakozott ölelésemből, és eltűnt a sötét lépcsőházban. Pár másodperc után felgyulladt a közvilágítás sápadt sárga fénye, de ő már a lépcsőfordulóban lehetett. Már nem láttam. De nem is akartam tőle többet. Újra az én Leilámra gondoltam.

Sietve haza mentem. Édesanyám már várt engem, hogy megtudja, mit tanultunk aznap. Előkerültek a 78-as fordulatú lemezek, amelyek különböző esztrád zenét játszó combo-k felvételeit tartalmazták. Volt köztük csacsacsa, szving, tviszt, tangó, foxtrott, bosszanova és a többi. Édesanyám kiváló táncos volt, és nagyon szeretett táncolni. Különösen velem, mert a száznyolcvanhárom centiméteres magasságom méltó párjává tett engem. Meg aztán tanulékony is voltam. Anyám pedig remek oktató. Karjával, lábával és egész teste mozgásával – mintegy vákuumszerűen – kijelölte számomra az egyedüli lépés-kombinációkat. Neki köszönhetően nagyon gyorsan elsajátítottam a tánclépéseket. De édesanyámtól nemcsak a tánctudást kaptam, hanem ő mutatta be nekem, hogy a tánc lehet az önkifejezés eszköze is. Ezzel aztán egész életemben nagy sikerem volt a nőknél. Az átlag férfiakkal szemben én a zenére figyeltem, s tánc közben megterveztem – persze folyamatos rögtönzésekkel – a zene koreográfiáját. A pörgős rock’n roll-t például nagyon testközeli elemekkel tűzdeltem tele. A kiforgatást a zenei  mondat végére vezettem fel, hogy mikor visszatérünk az alaphelyzetbe, már egy új lendülettel folytassuk tovább. Sőt a bepörgetésnél – mintegy a koreográfia részeként – egy csókot is adtam a táncpartnerem orcájára. Egytől-egyig, minden táncpartnerem elfogadta a csókot, még akkor is, ha először kerültünk kapcsolatba. Ilyen előzmények után, a lassú táncnál is meglepőt tudtam produkálni. Míg más fiúk ekkor használták ki a helyzetet arra, hogy testközelbe kerüljenek párjukkal, én ezúttal is a táncra és a zenére figyeltem. A lassú ütemet felezve gyorsítottam, növelve a lépésszámot. Ezzel igencsak felkeltettem a partnereim érdeklődését, hogy most a tánc érdekel-e jobban, vagy ők maguk.

Minden hónapban egyszer, vasárnap nálunk ebédelt János nagybátyám, apám öccse. Nagyon kedveltem őt, mert újságíróként mindig érdekes történeteket mesélt. Ő volt egyébként a keresztapám is, s mellesleg az egyetlen jó táncos apám családjában. Ebéd után, miután leszedtük az asztalt, apámék elfoglalták a nagyasztalt a sakktáblával, legalább öt schnell-parti erejéig. A hall ilyenkor fényárban úszott. Játék közben, minden lépéskor, szöveges lélektani hadviselést is folytattak egymás ellen, „Apisnak” vagy „Apisomnak” szólítva egymást. Portisch Lajossal cukkolták ellenfelüket. Kiegyenlített játékerőt képviseltek, így felváltva nyertek. Én többször odaültem hozzájuk, hogy ismerkedjek a sakkjáték szabályaival, de a játszma elején olyan gyorsan lépegettek, hogy nem tudtam követni a stratégiájukat. Csak a játszma második felében tudtam az állásokat felmérni. Így aztán, néhány esetet kivéve, csak a viccelődéseiket hallgattam. Apám, egyébként, hét éves koromban próbált megtanítani sakkozni. Én örömmel álltam neki. De apám, szerintem, súlyos didaktikai hibát követett el. Azzal próbált engem lelkesíteni, hogy vagy a két bástyát, vagy a királynőt eleve nem állította fel. Természetesen e bábuk nélkül is mattolt, amit egy idő után megszégyenítőnek éreztem. Ezért aztán, különböző indokokkal kikerültem a vele való sakkozást. Csak jóval később, gimnazista koromban játszottam újra, de akkor már legjobb barátommal, Zoltánnal sakkoztam.

„Csak a táncban tudom a legmagasztosabb dolgokat mintázni”

(Friedrich Nietzche)

Apám és János nagybátyám voltak a Dudás család fekete bárányai házasságuk okán. Nagyszüleim nem akarták elfogadni, hogy a számukra oly távoli és idegen országból választott magának arát az apám. Erre magyarázatul szolgál, hogy nagyapámék tizenketten voltak testvérek, és ebből tizenegy az Alföldről házasodott, ahonnan ők maguk is származtak. Egyetlen testvér nősült a Dunántúlról. Vele hamarosan meg is szakította a kapcsolatot a család. Ilyen körülmények után érthető volt, hogy nagyon nehezen fogadták be anyámat a családba. Később egy féltékenységi viszály miatt véglegesen megszakadt a kapcsolat anyám és anyósa között. Nagybátyám pedig egy Angéla nevű gyönyörű szép cigánylányt vett feleségül. Ezt is nehezen tudták megemészteni a nagyszüleim. Angéla szült két gyereket, aztán visszaköltözött a cigánysorra, népes családjához. Ettől kezdve nagybátyám apámmal tartotta a legszorosabb családi köteléket, s gyakorlatilag agglegényként élt, s rendre bemutatta nekünk csinos alkalmi szeretőit. Ez nagy hatással volt rám, igazolva, hogy nem csak házassági kötelékben lehet élni. Anyám is kedvelte e jóképű, jó svádájú sógorát, aki még táncolni is tudott.

1956-hoz tartozik még egy történet. Apai nagyszüleim a rádió ostroma után nem mertek az utcára kimenni. Néhány nap után, mikor elfogyott az élelmiszer tartalék, felhívták édesanyámat, hogy segítene nekik a bevásárlásban. Mi akkor már Budán, a Sas-hegyen laktunk, ők pedig Pesten a Peterdy utcában. Tömegközlekedés hol volt, hol meg nem. De olyan kétségbe esetten könyörögtek anyámnak, hogy apám távollétében végül vállalta a veszélyes felkérést. S bár édesanyám tisztában volt vele, hogy egy forradalomban milyen sok az eltévedt golyó, mégis bizalommal volt a felkelőkkel szemben. Mivel csak meghatározott porciót vehetett egyszerre, ezért szinte minden nap meg kellett tennie e fárasztó és rizikós utazást. Hála az égnek, szláv akcentus ide vagy oda, sértetlenül teljesítette a missziót. Kamasz koromban, mikor elmesélte e történetet, lekicsinylően szólt az egész Dudás családról. És én neki adtam igazat.

Édesanyámék vegyes, bolgár-magyar konyhát vezettek. A magyar konyha fő ételei, a paprikás krumpli, csirkepaprikás, gulyásleves és rántott szelet mellett bőven készítettek főzelékeket és sült zöldségeket, mint a sült padlizsán és sült paprika. Nem volt étkezés saláta nélkül, ami a nyári hónapokban a bolgár nemzeti eledel, a „sopszka” volt. Az ezekhez szükséges alapanyagokat a nagycsarnokban a bolgárkertész soron szerezték be. Akkor, még éppenhogy csak megjelentek a reformkonyhát népszerűsítő cikkek a női magazinokban. Bulgáriából kellett beszerezni egy paprikasütőt is, ami fordított kúp alakú berendezés volt. A sült paprika nálunk ünnepi fogásnak számított. Egyszerre készült belőle paradicsomszószos és fokhagymás-joghurtos öntettel egy-egy tál. Soha nem tudtam eldönteni, melyik a finomabb, ezért mindkettőből elfogyasztottam hármat-hármat, ha jutott. Róza mama, hétköznap nem vacsorázott velünk, hanem az étkezésünk befejezésekor készített magának túróból és paradicsomból oliva olajos salátát, és a leszedett asztal sarkán ülve megette. Egyszer megkóstoltam, finomabb volt, mint a mi ételünk.

Az ötvenes-hatvanas években apám egy csirkeólat is fenntartott a kert végében drótkerítéssel leválasztva. Minden reggel mentünk a tojásokat összeszedni. A hat-nyolc tyúk naponta három-négy tojást tojt. Némelyikük még meleg volt. Ebből készült a jó kis rántotta, de volt, hogy mi a bátyámmal nyersen megittunk belőle egy pohárral. A nagyobb ünnepeken levágtunk egy tyúkot levesnek vagy paprikásnak. Ez azonban nem volt ilyen egyszerű. Sem az anyám, sem Róza mama nem volt képes elvágni a torkukat, ezért aztán az élő tyúkot az utca elején lakó Prohászka nénihez kellett vinni, aki cserébe tyúkok lábáért és fejéért, elvégezte a piszkos munkát. Volt egy másik néni, aki a közvetlen szomszédságunkban élt, és a macskaalom „többletét” fojtotta meg egy vödör vízben. Szelényi néni kiadta a tetemeket, amiket aztán mi földeltünk el a saját kertünkben. Mindig csak egy kiscicát tartottunk meg. Akkor ez még széles körben elfogadott eljárás volt.

A tyúkólban Peti, a kakas kukorékolt és vigyázott a rendre. Kamaszkorunkban nyáron a bátyámmal úgy szórakoztunk vele, hogy a zárt ketrecen át jól feldühítettük, majd kinyitottuk az ólajtót és futni kezdtünk. Ő a nyomunkban. Csak annyira távolodtunk el, hogy még legyen reménye belénk csípni. A sarkunkat olykor el is érte. Aztán beugrottunk a vízzel teli medencébe, ahová már nem tudott kísérni bennünket. Egy darabig topogott a medence szélén, majd lassan visszavonult a tyúkól udvarára. Mi utána somfordáltunk, bezártuk a ketrec ajtaját, és kezdtük újra hergelni...

Édesapám nem nézte jó szemmel játékunkat, pedig ő is elszórakozott olykor Peti kakassal. leszedte a fürdőszobai tükröt, és megmutatta benne a kakas tükörképét. Peti kakas nagy hévvel nekiment a saját tükörképének, s ezen nagyot nevettünk, de apám gyorsan elfordította a tükröt, és kedvesen megsimogatta és nyugtatgatta a kedvencét.

A tyúkól azonban nemcsak a mi javunkat szolgálta. Rendszeresen megdézsmálta azt egy menyét. Állandóan ellenőriztük a drótkerítést az Antónia lépcső felől, és tömködtük a lyukakat, de hiába. Negyedévenként elvesztettünk egy tyúkot.

Később, mikor rendeletileg megtiltották az állattartást a budai kerületekben, apám lebontotta a tyúkólat és szőlőlugast alakított ki a helyén. Mézédes saszlát futtatott rajta.

Étrendünket Róza mama révén török ételek, főleg édességek is gazdagították. Ilyen volt a ma már hazánkban is ismert baklava vagy tikvenik, azaz tökös rétes. Bolgár, némileg módosított néphagyomány szerint a rétesbe Karácsony napján pénzérméket dugtak el anyámék. Ahhoz, hogy megtaláljuk azokat, meg kellett enni a rétest. Mindezt az ünnepi vacsora után. Mikor már degeszre ettük magunkat a bátyámmal. Édesanyám, tudva, hogy hova rejtette a nagyobb címletű pénzérméket, segített választani. Így aztán mindig mi találtuk meg a legtöbbet bátyámmal az elrejtett pénzből. Nagyon elégedettek voltunk.

„A szép mozgás a szem muzsikája”

                (Anatole France)

Édesanyám vezetett be a nők világába is. Elsősorban a saját emancipált példáját kínálva. Kisgyerek koromtól fogva hölgykoszorú vett körül. Apámék barátainak mind leány gyermeke volt, vagy, ha két gyermeke, akkor az egyik biztosan leány volt, mégpedig velem egykorú. Amíg a felnőttek a nappaliban beszélgettek, mi a gyerekszobában játszottunk. Mikor haza tértünk, anyám mindig megkérdezte: „Ugye milyen szép haja van?” „Ugye milyen szép szeme van?” Mindig telibe talált az észrevétele. Nekem is pont az tetszett. „És ugye milyen okos?” – tette hozzá apám minden alkalommal. Szüleim burkoltan elvárták, hogy én is barátságot ápoljak az ő barátaik sarjaival. Ez kiskoromban még nem ütközött akadályba. Sőt, Szilviával, akik a Hajnóczy utca elején laktak, még szerelembe is estem. Hozzá írtam első szerelmes versemet, aminek nagy sikere volt. Később azonban, egyre nehezebb volt a feltétel nélküli barátság fenntartása. A Mészárosék fia, Zsolt például Omegás volt, míg mi a bátyámmal Illés rajongók voltunk. Ez abban az időben kizárta a kenetteljes barátkozást. Így aztán elmaradoztak a családi látogatások. Helyettük az én általam választott iskolai és utcabeli leányokkal való kapcsolat lépett a helyükre. Anyámék megengedték, hogy már kiskamaszként fölvigyek a lakásba lányokat. Először csak zenét hallgattunk, könyveket cseréltünk, de gimnazistaként már testi kapcsolatba is léptünk. Eleinte voltak kellemetlenségek. Egyszer, mikor Orsi barátnőmet fölvittem az otthonomba, éppen a kertben, a lugasban ültünk, amikor a lakásban megszólalt a telefon. A májusi melegben nyitva tartott ablakokon át tisztán lehetett hallani a csörgést. Orsi összerezdült:„Az Apám lesz az” – jelentette ki vészjóslóan. Annyira megviselte e – valószínűleg alaptalan – feltételezés, hogy akkor és ott nem csókolóztunk, és alig tíz percet voltunk együtt, már ment is haza. Később azonban Orsi is belejött a titkos pásztorórák édes légkörének élvezetébe.

Ekkortájt állt elő apám két tanmesével. Az egyik szerint az általa korrepetált lány, amikor együtt maradtak a lakásban, levetkőzött, és felkínálta magát. Apám azonban „nem élt vissza a helyzettel” és távozott. A másik története is hasonló volt. Míg a hallban korrepetálta fiú osztálytársát, annak nővérei a szomszéd szobában átöltöztek, résnyire nyitva hagyva az ajtót, hogy láthatók legyenek. Mindkét történet zanzásított tanulsága az volt, hogy a nők mindannyiszor kísértésbe ejtik a férfiakat, akiknek önmegtartóztatóan ellen kell állniuk annak. Apám klasszikus, vallásos eredetű kinyilatkoztatásához képest édesanyám úgy vélte, hogy ha egy lány odáig jut, hogy felkínálkozik, akkor a férfinak illik azt elfogadni és beteljesíteni óhaját. Én ez utóbbi megfontolás mentén éltem az életem. Ebben persze megerősített a hatvanas évek szexuális forradalma és a hetvenes évek hippymozgalma is.

Még két esetben szólt bele anyám női dolgokba. Egyszer fölhoztam magamhoz Ágotát, akivel már két éve jártam. Zenét hallgattunk meg Stephen Leacock Sunshine Sketches of a Little Town című könyvéről beszéltünk. Mikor kimentem a vécére, összefutottam anyámmal a hallban. Ő minden bevezető nélkül megkérdezte: „Miért nem szeretkeztek?” Nagyon meglepett e kutakodásával, mégis, mikor visszatértem a saját szobámba, szeretkezést kezdeményeztem, s befogadásra leltem.

Másodjára akkor állított válaszút elé anyám, mikor – kisebb-nagyobb megszakításokkal – már negyedik éve jártunk együtt Ágotával, és a jogi egyetem utolsó éves hallgatói voltunk. Éppen az államvizsgámra készültem, mikor édesanyám hozzám lépett és közölte: vagy elveszem Ágotát, vagy szabadítsam fel, hogy másik férjet találhasson magának. Én elképedtem ezen a női szolidaritáson, és megnyugtattam anyámat, hogy értem és megfogadom tanácsát. Aztán mégsem cselekedtem e szerint. Továbbra is megtartottam Ágotát szeretőmnek, és nem vettem feleségül. Majd csak két évvel az egyetem befejezése után – mikor már mind a ketten elhelyezkedtünk, én egy pesti külkereskedelmi cégnél, ő pedig egy sátoraljaújhelyi jogi irodán – kértem meg a kezét. Érdekes módon anyám ekkor már nem támogatta teljes mellszélességgel a házasságomat. Mégis egybe kötöttük sorsunkat Ágotával.

„Ha táncolsz, élsz…, ha élsz, táncolsz.”

(Heidi Groskreutz)

Elsős gimnazista voltam, amikor anyámmal kettesben üdültünk két hetet Lillafüreden, a Kastély Szállóban. Soha életemben nem voltam ilyen bizalmas viszonyban vele, két hétig összezárva. Egész nap együtt voltunk, nagy sétákat téve a Hámori-tó partján, a Szinva patak völgyében és a Bükk szurdokjaiban. Megtekintettük a környék ősrégészeti leleteiről, a Szeleta-kultúra emlékeiről híresekké vált barlangokat, mint például a Herman Ottó barlangot. Én abban a korban voltam, amikor az élet nagy kérdései foglalkoztattak. De éppen akkor voltam először szerelmes Orsiba, az osztálytársamba. Így aztán volt miről beszélgetnünk. Sétáink során az akkor kedveltté vált Máté Péter szám, a Hull az elsárgult levél szüremkedett ki szinte minden ajtón, ablakon.

Édesanyám első nagy szerelme Bojko, egy bolgár fiú volt, a városi zenekar trombitása. Magas, daliás legény, egyszerre gyengéd és férfias. Minden valószínűség szerint egybekeltek volna, ha Bojkónak nincs egy elviselhetetlen rossz tulajdonsága – a féltékenység. Minden percéről elszámoltatta anyámat, nem engedte, hogy külön programot csináljon unokatestvéreivel, barátaival. Ha mégis, nagy patáliát csapott. Teljesen ki akarta sajátítani őt. Így aztán édesanyám, szabadulni akarván e nyomasztó teher alól, szakított első szerelmével. Én sokszor eltűnődtem azon, milyen lett volna az életem, ha ez a Bojko az apám. De gyorsan rájöttem, hogy akkor én is másmilyennek születek, az összehasonlítás tehát alaptalan. Mindenesetre a féltékenységet mint a szerelem kísérő jelenségét örökre elvetettem. Szerencsémre soha nem gyötört ez az érzés, és engem sem zaklattak vele.

Ebédnél egy nyugdíjas házaspárral osztottuk meg asztalunkat. A hosszú házas évek alatt szinte teljesen hasonultak egymáshoz. Egyformán ősz volt a hajuk, a férfi vonásai meglágyultak, a nő arca megkeményedett. Gyenge világítás homályában könnyen összetéveszthetőek voltak. Ráadásul a ruházatuk sem különbözött – egyforma kiránduló felszerelést viseltek. A férfi geológus volt, és aktív életében a recski aranylelőhely után kutatott. Nekem Recskről az internáló tábor és Faludy György jutott eszembe. De azért érdekes volt a rögtönzött kiselőadása hazánk érc lelőhelyeiről. Nekem személy szerint az kötötte le a figyelmemet, hogy ugyan ércbányáink, néhány kivételtől eltekintve, az elcsatolt területeken voltak, azért ásványaink még megmaradtak, mint az észak-keleti országrész perlit vagyona, amiből még exportra is jut. Ez jobban lelkesített, mint a nagy mélységben megbúvó arany.

Az asszony gimnáziumi földrajz tanár volt. Alkalomadtán megkérdeztem tőle, hogy ő milyen álláspontot foglal el abban az akadémikus vitában, hogy Magyarország közép-kelet-európai vagy kelet-közép-európai ország-e. Azt válaszolta, hogy kimondottan földrajzi szemszögből Magyarország közép-európai ország. Ezzel én is egyetértettem, de azért kajánul megjegyeztem, hogy egyúttal a Balkán előszobája is. Ezen kuncogtunk egy kicsit, de aztán az idős házaspár, talán provokációtól tartva, megkomolyodva elhallgatott. Elmondtuk nekik, hogy az én édesapám is földrajzos, az ELTE TTK-n tanít gazdaság földrajzot. A hölgy megkérdezte, milyen tudományos fokozattal rendelkezik. „Docens” – mondtam mérsékelt büszkeséggel. Ekkor, eszembe jutott apám története a professzori, azaz nagydoktori cím megszerzésével kapcsolatos vesszőfutásáról. A kandidátusi cím megszerzését követő években nagy elánnal készült a magasabb tudományos fokozat megszerzésére. Meg is pályázta az értekezés elkészítéséhez szükséges költségekre a fedezetet. Néhány hét múlva behívták a minisztériumba, ahol egy főosztályvezető fogadta. Kedélyesen elbeszélgettek a disszertáció témájáról, meg arról, hogy a bolgár-magyar baráti kapcsolatokat ápolni kell. Apám ugyanis a bolgár mezőgazdaságról akart értekezést írni. Aztán, mikor már megnyertnek ítélte a pályázatát, a minisztériumi bürokrata szinte átmenet nélkül megjegyezte, hogy a pénzügyi támogatásnak a felét, természetesen, vissza kell szolgáltatnia neki, a zsebébe. Apám, ezen úgy földühödött,hogy elkezdett kiabálni, kikérte magának ezt az eljárást, és kijelentette, hogy ilyen feltételek mellett inkább lemond a tudományos fokozatról. Arca kipirult, a hangja fenyegetővé változott, és egyhelyben pattogot. A főosztályvezető, mintha mi sem történt volna, bezárta apám aktáját, és egy pikírt „sajnálom” megjegyzéssel lezárta az ügyet. Apám még évekig dühöngött, de a nagydoktoriból nem lett semmi. Édesanyámmal sokat beszélgettünk erről, hogy helyesen cselekedett-e. Ő lemondóan helyeselte, amit apám tett, bennem mégis azt a meggyőződést ébresztette, hogy ő tárgyalt volna. Édesanyám egyébként is példamutatásával arra tanított, hogy minden helyzetből hozzamki a maximumot. Amikor Bulgáriában voltunk, mindig az olcsóbb belföldi díjszabást fizettük, például a Burgasz–Várna szárnyas hajóra olcsóbb jegyet vettünk. De ezt nem csalásként éltük meg, hanem a bolgár identitásunk megerősítéseként. De anyám, ha tehette, nem állta végig a sorokat sem. Valamilyen kifogással igyekezett soron kívüliséget biztosítani magának vagy nekünk. Másfél évtizeddel később, amikor harmadik nászutunkon voltunk Bulgáriában Ágotával, én is belföldi jegyet vettem ugyanazon járatra, majd a dokknál várakoztunk, nem messze a pénztártól. Ágota odajött hozzám, és magyarul, hogyan másképp, megkérdezte: „Minden rendben van?” A pénztáros meghallotta, és elkezdett kiabálni, hogy mutassuk az útlevelünket. Mint külföldieknek, több mint a dupláját kellett kifizetnünk. De ez nem okozott gondot, hisz még így is olcsó volt, engem mégis megfosztott attól az élménytől, hogy nyelvtudásommal előnyt tudjak kicsikarni magunknak.

Édesanyám nem lett volna az anyám, sem pedig nő, ha beszélgetéseink során nem lyukadt volna ki mindig a házasság kérdéséhez. Ő az ideális feleséget egy testileg, lelkileg egészséges nőben látta. Széles csípő, dús keblek a biztosítéka a gyermekek gond nélküli kihordásának és táplálásának. S bár hőn szeretett édesanyám e kritériumoknak tökéletesen megfelelt, én mégis a karcsú, vékony lányokat favorizáltam. A közepes, de formás melleket jobban szerettem, mint a nagyokat. Anyám sokat mesélt a párkapcsolatok rejtelmeiről is. Figyelmeztetett, hogy a lányokat nem szabad megsérteni, mert kellemetlen bosszút állnak. Nekem egyetlen ilyen esetem volt életemben. Eszternek hívták a barna lányt, akit megsértettem. Egy este felhívott magához, hogy segítsek az angol lecke megírásában. Aztán ott ragadtam. Egész éjszaka hevesen szeretkeztünk. Másnap reggel elváltunk, és én nem hívtam többet. Egy évvel később, a könyvhét megnyitóján találkoztunk. Én mit sem sejtve felhívtam magamhoz. Ő velem jött. Fergetegeset szeretkeztünk, az ő részéről is teljes odaadással. Mikor öltözni kezdett, arca váratlanul megkeményedett, és metsző éllel mondta, hogy most ő tűnik el egy évre. Hát ez volt a bosszúja.

Egyébként az idő múlásával változott a női testtel kapcsolatos elvárásom. A feleségemnek a szülések előtt ágaskodó, okos melle volt, ami a szoptatás után kissé megereszkedett. Ezzel párhuzamosan nekem is jobban kezdett tetszeni a megereszkedett mell, mint a termékenység jele. Ágotáról a szüleim azt mondták nekem, hogy annyira törékeny, hogy nem tudja kihordani a gyermekeimet. Mikor kilenc hónapra megszülettek három kiló feletti súllyal a fiaim, szüleim megenyhültek, különösen, mikor a szoptatás is rendben ment. Ágotának szélesebb lett a csípője, s a keble is nagyobb lett. Épp olyan, amilyet anyám a szülések előtt szeretett volna neki. A házasságom volt az egyetlen fontos dolog, amiben szembe mentem szüleim tanácsával. De a tények végül engem igazoltak. Nem beszélve arról, hogy nem tekintettem e kérdést tisztán testi problémának, hanem a lelki szálak is fontosak voltak számomra. Márpedig lelki kérdésekben nagyon megértettük egymást Ágotával. Nem volt szokványos nő. Huszonöt év házasság után, mikor elváltunk, egy vita alkalmával sziszegő gyűlölettel sorolta az együttélés alatt elkövetett bűneimet, aztán egy szempillantás alatt megváltozott a hangja, és barátságosan megköszönte, hogy mindig kiálltam mellette. Ezt más, átlag nőtől nem kaptam volna meg. Ez a kis nüansznyi különbség újfent meggyőzött arról, hogy jól döntöttem, amikor őt vettem feleségül.

Nem voltak nagy dolgok, amiben kiálltam mellette, de eléggé kellemetlenek voltak. Anyám egyszer, mikor meglátogatta kis unokáját, éppen tejet itatott vele a feleségem. Anyám kioktatva kérdezte: „Miért nem adtok neki kakaót, az táplálóbb?!” Ágota azt válaszolta, hogy legközelebb azt kap. El is jött az újabb látogatás ideje. Nejem éppen kakaóval itatta Bálint fiamat, amikor anyám megint beleszólt: „Miért nem tejet adtok neki? A kakaó elcsapja a hasát!” Ekkor kellett tudomásul vennem, hogy imádott édesanyám Ágota szemszögéből nézve anyós. Mégpedig a férj anyja. Ugyanis a két anyós között nagy a különbség. A férj anyja úgy éli meg fia házasságát, hogy elveszíti őt. A meny mintegy elrabolja tőle, amit aztán nem is tud megbocsátani. Ezzel szemben a feleség anyja boldog, hogy túlad leányán, ezért aztán hálás a vejének. Ez aztán alapvetően megváltoztatja a kétféle anyós viselkedését. Soha nem értettem, hogy a szinonimákban oly gazdagmagyar nyelv miért nem különböztet az anyós párok közt. Különösen azok után, hogy a bolgár nyelv viszont két külön elnevezéssel illeti az eltérő családi státuszt. A feleség anyját „tasta”, a férj anyját „szvekarva” szóval különbözteti meg. A vájt fülűek számára még e szavak hangzása is kifejezi a fiatalok házasságához való eltérő viszonyt.

Édesanyámat soha nem hallottam kiabálni, ordítozva veszekedni. Pedig neveltetésem során lett volna alkalom a cigarettázás vagy az első éjszakai kimaradások okán. Mindig észérvekkel vitatkozott. Egyetlen egyszer láttam őt magából kikelve patáliát csapni. 1972-ben édesapám több mint féléves ösztöndíjjal a Szovjetunióba utazott, így joga volt a családját egy hónapra fogadni. Nyáron utaztunk ki hozzá vonattal. Amikor a hálókocsiba felszálltunk, a fülkénket elfoglalva találtuk. A vonatjegyek összehasonlítása után kiderült, hogy kétszer adták ki a helyjegyeket. Ekkor anyám elkezdte ordenáré módon szidni az orosz családot, bár egyértelmű volt, hogy ők nem ludasak a dologban. Csalónak, hazugnak nevezte őket, és kijelentette, nem hajlandó két gyerekkel állva vagy másodosztályon végig utazni a kétnapos utat. A kiabálás hatására előkerült a hálókocsi kalauz, aki orosz volt. A kalauz legnagyobb meglepetésére anyám őt is megvádolta. Azzal érvelt, hogy mi korábban megváltottuk a jegyet, ezért minket illet a hely, meg azzal is előhozakodott, hogy magyar vonaton ilyen nem fordulhat elő, s milyen blamázs ez az orosz vasutak számára. Végül, anyám elviselhetetlen stílusát megelégelve, a kalauz magához intette utastársainkat és megígérte elhelyezésüket, ha átengedik nekünk a hálófülkét. Amikor elfoglaltuk helyünket, édesanyám azonnal hangnemet váltott, mintha nem is veszekedett volna húsz percen keresztül az igazunkért. Megértettem, hogy felháborodása megjátszott volt, és nagyon is tisztában volt az ilyen esetekkel a keleti blokkban. Egyszerűen felvette azt a viselkedést, amitől az adott helyzetben eredményt remélt, és megérintve hiúságukat, azt ellenük fordítva, elérte célját. Megint tanultam valamit édesanyámtól, amit később, ügyvédként részben alkalmaztam ügyfeleimmel szemben, akik történetesen szintén oroszok voltak. Persze egészen más körülmények közt és más eszközök alkalmazásával. De az elv azonos volt.

Egyébként moszkvai utazásunk nagyon jól sikerült. Egyénileg választhattuk meg a városnéző útvonalunkat, ami nem sokaknak adatott meg. Elutaztunk Szentpétervárra – akkor még Leningrádként szerepelt – és Novgorodba is. Apró adalék, hogy az Észak Velencéjébe vivő Krasznaja Sztrelka, azaz Vörös Nyíl nevű expressz vonat este indult, és reggel ért a célba. Apám kényszeredetten közölte velünk, hogy az út során tilos az ablakon kinézni. Nyilván azért, hogy ne lássuk a hatalmas ugaron hagyott földeket. Én ennek ellenére már fél ötkor felébredtem, és a folyosóról néztem a tájat, és nem szólt rám a kalauz. Pedig a vonatsíneket szegélyező föld elvadult állapotban volt. Pár napos tartózkodásunkat állandó városnézéssel töltöttük, Szentpétervár mégis mindig mutatott valami szépet magából. A csatornákat barokk és klasszicista paloták szegélyezték. Sok múzeumba is betértünk. Az Ermitázs elvarázsolt gazdagságával. Estére jól elfáradtunk. Édesanyám ennek ellenére, kijelentette, hogy meg kell nézni a Szentpétervárra oly jellemző fehér éjszakákat. Így aztán egyik nap vacsora után nem feküdtünk le, hanem összeszedve maradék erőnket, kivonultunk az utcákra, hogy átéljük e ritka csillagászati jelenséget. Lassan esteledett, aztán egyszer csak a nap megrekedt az égbolt horizontja alatt, mintha nem tudná eldönteni, hogy lebukjon vagy maradjon. Ezzel sejtelmes szürkülettel borította be a várost. A legszebb mégis a Néva folyó partja volt, ahol a csalóka fények higany színű folyammá alakították a széles víztükröt. Hajnali fél kettőig jártuk a csatornák által szabdalt várost. Másnap reggel anyám ugyanúgy hét órakor ébresztett, mintha nem is éjszakáztunk volna előző este. Kedvenc szava járása az volt, hogy aki éjszaka legény, az másnap reggel is legyen legény. Ez vonatkozott mind szombatra, mind vasárnapra.

Illusztráció:  DSB