TÖRÖKORSZÁGI KALANDOZÁSOK

(1976)

Az izgalmak már idehaza megkezdődtek. A „nyugati” kiutazási vízumot úgy kaptuk meg a magyar hatóságtól 1976-ban, hogy csak Törökország európai részére vonatkozik. Amikor a török beutazási vízumot beütötték az útlevelünkbe a konzulátuson, a titkár nyomatékkal közölte velünk, hogy a vízum egész Törökországra, azaz az ázsiai részre is érvényes. Mi nagyot bólintva biztosítottuk az ügyintézőt, hogy megértettük álláspontját a szuverenitásukat sértő magyar intézkedésről.

A vonatjegyet a bolgár-török határ bolgár állomásáig, Kapitan Andreevóig váltottuk meg, hogy olcsóbb legyen. Kétnapi utazás után a déli órákban érkeztünk a török határra. Minden gond nélkül gyalog átléptünk Törökországba,ahol rögtön szembesültünk a keleti mentalitással. Iránytaxis fuvarozók kínálták magukat, hogy dolmusukon Drinápolyba, azaz Edirnébe repítsenek. Mi egy idős taxist választottunk magunknak, aki meglepően olcsón vállalta a fuvart. Gyorsan haladtunk a kopár, lankás dombok közt a mediterrán hőségben. Edirnében egy kiégett füves, hatalmas réten álltunk meg, ahol különböző cégek távolsági buszai vártak arra, hogy Isztambulba szállítsanak. Mire kiszálltunk a mikrobuszból, két tízéves korú gyerek már messze járt a hátizsákjainkkal. Kiáltani akartunk, de láttuk, hogy a fiúk egy busz csomagtartójába gyömöszölik a zsákokat. Megértettük, hogy nem ellopni akarták poggyászunkat, csak eldöntötték, hogy melyik társaság buszával utazzunk. Nyílván csinos baksisért cserébe. Azért felgyorsítottuk lépteinket, de a fiúk készségesen mutatták, hol vannak a zsákok. Mi gyorsan felmértük, hogy ez is a keleti üzletvitel egyik sajátossága, és megadóan megköszöntük közbenjárásukat. Így legalább nem bajlódtunk azzal, melyik cég buszát válasszuk. Később is találkoztunk a kelet varázsával, a számunkra szokatlan emberi kapcsolatokkal. A busz sebesen haladt Isztambul felé, ahová kora este érkeztünk meg az Edirne kapun, be egészen a város központjába. Meglepetéssel láttuk, hogy az utcákon 1950-es évekbeli Skoda Octaviák és Feliciák jártak nagy számban. A Beyazit városrészben, az egyetem közelében találtunk egy youth hostelra valamelyik pasa utcájában. Miután elfoglaltuk helyünket, ahol ír fiatalokkal találkoztunk, bevetettük magunkat az éjszakába.

A kései óra ellenére sokan voltak az utcákon, de kizárólag férfiak, többnyire csoportosan. Lementünk az Aranyszarv öbölhöz, a Galata hídhoz. Ott kikötött hajók, bárkák, csónakok sokaságát láttuk. A híd sejtelmes fénnyel volt kivilágítva. A holdfényes éjszakában több dzsámi sziluettjét láttuk a Galata városrészben. Másnap, amikor visszajöttünk a hídhoz, egy igazi keleti metropolisz nyüzsgésével találkoztunk. Ekkor már nőket is lehetett látni,akik fejkendőben jártak, és kísérettel. Egy férfi bádog tartállyal a hátán vizet árult. „Szu, szu!” – kínálta szokatlan portékáját. A rakpartnál egy kikötött, de himbálózó csónakról kínálta roston sült halait egy halász. A rost a csónakban volt elhelyezve, onnan árasztotta füstjét és a frissen sült hal illatát. A halász egy akrobata ügyességével sütötte a halat a billegő lélekvesztőn, majd fölnyújtotta a rakpartról fizető vevőknek. A rakparton volt még egy mozgó árus, aki ajránt, azaz sózott higított joghurtot árult. Vettünk is belőle. A nagy melegben igazi felfrissülést nyújtott.

Az első dzsámi, amit megtekintettünk, az Aja Szofia volt, ami már múzeumként funkcionál. A bazilika alapkövét i.sz. 532-ben Justinianus császár rakatta le azzal az ambícióval, hogy méretében és szépségében felülmúlja Salamon templomát. Hogy ez sikerült-e, mindenki maga döntse el, de az arany bizánci mozaikok és arabeszkek, kalligráfiák változatos elegye mindenképpen a világ egyik leghatalmasabb és építészeti szempontból legművészibb, rendkívüli templomává teszi az Aja Szofiát. Ezt annak köszönheti, hogy az oszmán-törökök 1453-ban, Konstantinápoly bevétele után, átalakították dzsámivá, de a pompás mozaikokat meghagyták, csupán kalligrafikus vászondarabokkal lefedték. Még arra is kiterjedt toleranciájuk, hogy az eltakart mozaikokat a XIX. század derekán felújítsák, majd újra lefedjék. A vallási türelem e mintapéldája magával ragadott.

Amikor átlényegülten kiléptünk a templomból, egy utcai zöldségárusra bukkantunk. Olyan szép volt a szőlője, hogy megkívántuk. Amúgy is közelgett az ebédidő. A nap a zenitjén járt, forróvá sütve a levegőt. A zöldségárusnál nem voltak az árakmegjelölve, ezért megkérdeztük a szőlő kilójának árát. A török árus válasz helyett visszakérdezett: „Honnan jöttek?” Megmondtuk, hogy magyarok vagyunk, mire az árus nagy lelkesedésbe kezdett: „Madzsarok?”, majd angolul folytatta, hogy a törökök és magyarok jó barátok, a madzsar lányok nagyon szépek. Mi helyeslően bólogattunk a Rákóczi és Kossuth emigrációra gondolva, de továbbra is érdeklődtünk a szőlő ára után. A török árus nem mondta meg az árat, csak a kezével integetett, hogy adjunk pénzt. Először öt lírát adtunk, majd mikor továbbra is követelte a pénzt, újabb három lírát. Éppen Kossuthot emlegettük, mikor további két lírát fizettünk. Ekkor a zöldséges kimondta a végszót: „Taman”, ami magyarul annyit tesz, „épp elég”. Bár nem tudtuk meg a szőlő valódi árát, sőt azt sem, hogy nyertünk vagy veszítettünk-e azzal, hogy „madzsar” turisták vagyunk, az óriás szemű kardinal szőlő nagyon jólesett.

Aznap még beterveztük a Kék Mecset megtekintését, ami szintén elnyerte tetszésünket. A Sultanahmet dzsámit is a célból építették, hogy túlszárnyaljanak vele egy másik templomot, mégpedig a mekkai dzsámit, ami akkoriban az egyedüli hatminaretes kegyhely volt. A Kék Mecsethez eredetileg egy hetedik minaretet is terveztek. Közkeletű nevét a belsejét borító kék falicsempe díszítésről kapta. Építéséről még a híres világutazó, Cselebi is említést tett 1609-es feljegyzéseiben. Bár a fődzsámi központi kupolájának átmérője 2,6 méterrel nagyobb, mint az Aja Szofiáé, mihrábját (imafülkéjét) a felülmúlni szánt Mekka és Kába köveinek egy-egy darabja díszíti.

Egyik este egyedül vágtam neki a városnak. A Galata tornyát akartam megszemlélni. Bátyám a hostelban maradt a többi fiatallal, köztük az írekkel élményt cserélni. Én nekivágtam a sötétbe borult városnak. Az utcákat halvány lámpák világították meg, az egész város sárgás fényben úszott. Átmentem a keskeny Galata hídon és elkezdtem fölfelé kapaszkodni a Yüksek Kaldirim macskaköves utcáján. Egyszer csak az utca jobb oldalán egy négy-öt méter magas, tömör téglafal kísérte utamat. Se ajtó, se ablak. Csak az utca másik oldaláról szüremlett át némi világítás. Kíváncsivá tett, hogy mit rejt maga mögött e monstrum, így hosszú menetelés után, az első jobbra kanyarodó mellékutcán befordultam. Máris ott volt a sarkon egy nagy kapu, amit két őr vigyázott. De minden további nélkül beengedtek. Ez volt a bordély negyed. Egymás mellett, hosszú sorban világítottak a vitrinek és üvegajtók. A vitrinekben fiatal,13-15 éves forma lányok pózoltak, mögöttük pedig, a nappaliban a kurtizánok töltötték pihenőjüket. A nappaliból egy csigalépcső vezetett az emeletre. A nappali sarkában egy asztalnál ült egy férfi, aki a „madame” szerepét töltötte be. Három kategóriájú vitrin volt. A 20-as, az 50-es és a 80 török lírás szolgáltatás, a hölgyek életkora szerint. A férfiak a sikátorokban járkáltak, a vitrinek előtt ácsorogtak, míg kellő gerjedelembe jöttek, és akkor betértek valamelyik ajtón. Kifizették a tarifát, és egyazon lendülettel felmentek a csigalépcsőn, és az első felszabaduló szobába betértek, anélkül, hogy tudták volna, kihez kerülnek. Én nagyon szerettem volna megtudni, hogy mi és hogyan történik az emeleten, de még a legmagasabb tarifájú vitrinben sem akartam a bizonytalanra hagyatkozni. Hiába, akkor csak húsz éves voltam, tele illúziókkal. Ezért aztán kinéztem magamnak egy szép barna lányt a pihenőből, és hozzá mentem. Négy dollárt vettem elő a zsebemből, és hozzá lépve angolul mondtam: „I want you”, miközben a dollárokat a kezébe gyűrtem. A lány meglepődött, de látva a dollárokat (négy árva dollárt) a férfi madamehoz ment eligazításért. A férfi bólintott, így aztán a választottam felkísért a csigalépcsőn az emeletre, és leültetett egy székre. Beállt a falikútnál a sorba, hogy előkészítse magát mindenféle kenceficékkel a szeretkezésre, majd bekopogott az egyik szobába, hogy megsürgesse a szoba felszabadítását. Mivel engem csak az érdeklődés vezetett, igen nehezen jött össze az aktus, de a lány olyan ügyes volt, hogy mégiscsak sikerült, anélkül, hogy levette volna a melltartóját vagy csókolóztunk volna. Ez utóbbi kettő ugyanis tabu az örömlányoknál. Alighogy kielégültem, ő egy pisztráng hajlékonyságával kibújt alólam, és kiment a szobából.

Elégedetten mentem le a lépcsőn. Az arcomat ekkor öntötte el a meleg. Kipróbáltam azt, amit addig csak Fellini filmekből meg Krúdy könyvekből ismertem. A Galata tornyot aznap már nem tekintettem meg, a bordély negyedből gyorsan a hostelba mentem, hogy elmeséljem tapasztalatomat a bátyámnak. Másnap este ő is elment az ominózus negyedbe, de mivel tőle, mint külfölditől, dupla tarifát kértek, nem vállalta. Így is megismerte a működését az örömtanyáknak.

A szultánok háremét is megtekintettük a Topkapi Szerájban. Lenyűgözőek voltak a szeráj hatalmas termei tele csempékkel és szőnyegekkel. Nem beszélve a könyvtárról, ami tele volt a keleti földteke írásos emlékeivel. Az egész palotát a farácsos ajtók és ablakok által megszűrt sejtelmes fény lengte be, sejtetve a hatalmi ármányok sokaságát, melyek legtöbbször tragédiával végződtek. Ezek elől menekültek a tisztségviselők a csodálatos Gülhane Parkba, ahol a beoltott rózsák sokasága kápráztatja el a sétálót.

Elzarándokoltunk a Yedikule erődítményhez is, magyar elnevezése Héttorony,  ahol sok magyar vitéz raboskodott, mint például Török Bálint is 1540-től 1550-ig. Erdély török protektorátus jellegéből adódik, hogy a mindenkor aktuális erdélyi fejedelemnek a vetélytársait is ide zárták be.

Megtekintettük a messze földön híres Bazárt is. A fedett bazárról egy dolgot kell tudni. Ha az ember csak nézelődni akar és nem vásárolni, akkor nem szabad pénzt vinni magával. Ellenkező esetben a bazári árusok – rábeszélő tudományukkal – bizonyosan kicsalogatják minden pénzét. A bazár olyan elképesztő gazdagságban kínálja portékáit, hogy a nézelődő előbb-utóbb elcsábul. Az egymásra hányt szőnyegek szín- és formavilága magával ragadja a vásárlót. Az aranymívesek csillogó kirakatai ámulatba ejtőek. Csak azoknál a pultoknál lehet rövid időre megállni, ahol az árus éppen ostáblázik. Néhány másodperc után azonban ő is ráront a gyanútlan nézelődőre. Kellemetlen vesszőfutás volt a bazári sétánk, újra és újra elutasítva a pergő ajánlatokat. De végül sikerült vásárlás nélkül végig menni rajta.

Néhány napig még ismerkedtünk Isztambullal, majd elhatároztuk, hogy átmegyünk Törökország ázsiai részébe. Bursába utaztunk távolsági busszal. A buszon velünk utazók valószínűleg mind bursai lakók voltak, mert keleti közvetlenséggel szóba elegyedtek egymással, majd egyre hangosabban kurjongattak és nevetgéltek. Közben olykor ránk néztek, mi meg csak bólintottunk, hogy örülünk a jókedvüknek. Bursa nem volt mérhető Isztambul gazdagságához, egy dologban mégis kivételes volt. A város központjában levő dzsámi rituális mosdás céljára szolgáló csorgókútja nem a dzsámi udvarán volt elhelyezve, hanem az épületen belül, a központi kupola alatt, amely üvegezett volt. Ettől aztán a dzsáminak olyan volt a hangulata, mint egy török fürdőnek. Azzal a különbséggel, hogy az egész kupola üvegezett volt, így a napsugarak vastag nyalábokban sütötték meg a díszes kutat. Lélegzetelállítóan varázslatos volt. Az ilyen típusú dzsámikat mindenütt bursai stílusúnak nevezik.

Bursából Trója felé vettük utunkat. A buszsofőr, mikor szálltunk fel és fizetni akartunk, csak intett, hogy üljünk le. Azt gondoltuk, hogy majd megérkezésünkkor fizetünk, gyorsan helyet foglaltunk. Később a velünk egy sorban levő, jobb oldali ülésre egy fiatal nő helyezkedett el. Egy nagy kendőben, amit a nyakán kötött össze, egy pár hónapos csecsemőt cipelt. Alighogy elindult a busz a poros úton, a nő elővette mellét, és elkezdte szoptatni a gyermekét. Olyan természetességgel viselkedett, mintha máskor sem lett volna szemérmes. Mi a bátyámmal azért előzékenyen elfordultunk, bár engem elgondolkodtatott ez a női metamorfózis, amivel terhesen és kismamakéntelvesztik erotikus vonzásukat, és aggálytalanul kitárulkoznak akár a férfiak előtt is. Az is eszembe jutott, hogy a természeti népekről készült dokumentumfilmekben a nők mellét a maga fedetlen valóságában megmutatják, míg egy nudista strandról szóló riport kapcsán a nők mellét is álszent módon kitakarják.

Trójába érkezésünkkor felajánlottuk a sofőrnek, hogy fizetünk, de ő nyájasan jó utat kívánt nekünk. Meghatottan köszöntük meg törökül e kedvességét. Trója szinte semmit nem nyújt annak, aki nem ismeri Párizs és Heléna, no meg Achilleusz és Odüsszeusz eposzát. De legalább a faló történetét. A Márvány- tenger partján csupán kőrengetegre, egymásra dőlt, megkopott oszlopokra talál. Mégis a romok sokasága – nem számítva az európai múzeumokba szállított sok leletet – egy virágzó ókori kereskedő város képzetét kelti.

Trója volt az utolsó törökországi város utunkon. Ezt követően busszal mentünk Rodostón, Rákóczi száműzetésének helyszínén keresztül a görög határra, ahol a dervisek földjéről, a félhold birodalmából átléptünk a kereszt ortodox világába.