A PLANÉTÁK PLANÉTÁJA

Február 2-a, vasárnap volt. A Medve Napja. Az időjárás nagyon nehezen bontakozott ki. Párás, ködös, felhős délelőtt volt. Ennek ellenére a légkört beragyogta valami megszűrt, de mégis átható napfény. Sokáig találgattuk, hogyan dönt a medve. Megijed-e az árnyékától? Egyáltalán lesz-e árnyéka?

Délre a ködpára eloszlott, és a Nap határozott fénynyalábokkal sütötte meg a Földet. Estére a híradások úgy kommentálták az előrejelzést, hogy a medve ugyan visszament a barlangjába, de nem ijedt meg igazán, így hamarosan beköszönt a tavasz.

Nos, ezen az álmos vasárnapon úgy döntöttem, hogy meglátogatom Ferencváros egyik nevezetes műintézményét, a többnyire fiatalok számára fenntartott Trafó Klubot. Az életkorom előrehaladtával ugyanis egyre jobban vonzódom a nyúlánk, erőtől kicsattanó, szelid, de eltökélt tekintetű ifjúsághoz. Meg aztán az alternatív művészetek is lekötik érdeklődésemet.

Huszonéves fiaim kedves barátnőikkel programoztak, halkszavú feleségem a hétvégi háztartási munkával volt elfoglalva. Így egyedül vágtam neki a kalandnak. Alighogy beléptem a IX. kerület területére, feltûnt nekem a régi jó trafikok, ivók nagy száma, sõt a Mester utcában meglepve, de némi elégedettséggel találkoztam egy „Szifon Klinikával”.

Végül elérkeztem a klubba, délelõtt 11-kor. Műsor nem volt, de a kapu tárva. A portán egy fiatalember ült, akinek hangsúlyából érezni lehetett a látogatóval szembeni rokonszenvet, és azt, hogy megtiszteltetésnek veszik az érdeklődést. Röviden tájékoztatott az aznapi programról és a belépti díjról, majd talán szokatlan kérésemre előzékenyen leengedett a használaton kívüli bárba.

A pinceszerű nagy hodályban vastag oszlopok közt sepergetett egy huszonöt körüli lány. Körben tömör fapadok és asztalok sorakoztak, amik a szintén rusztikus söntéssel együtt remek hangulatot árasztottak. Lassan megközelítettem a takarító lányt, s mikor felemelte rám tekintetét, megkérdeztem, hogyan sikerült a szombat esti műsor. A lány enyhén meglepett azzal, ahogy mindkét karjával, szótlanul tárt elém egy csinosabb szemét kupacot. A már egybeterelt maradékok közt posztmodern világunk elmaradhatatlan rekvizítumai voltak jelen, úgy mint papír pohár, műanyag flakon, összegyűrt sörösdoboz, szakadt papírzsebkendő és a többi. Hirtelen eszembe ötlött a sok-sok tudósítás a különböző tömegrendezvényekről a világ minden tájáról, mely tudósítások sine qua non-ja a buli által termelt szemét köbméterének pontos meghatározása.

Váratlan ötlettől vezérelve megkérdeztem az egyébként kimerült lánykát, hogy hozzájárulhatok-e visszamenőleg az este fényéhez. Nem akartam hinni a szememnek, midőn a lány áthatóan a szemembe nézett és óvatosan, de határozottan igent intett fejecskéjével. A döbbenettől izgalomba jőve kirántottam felöltőm zsebéből kedvenc szórólapomat, összegyűrtem és a szemétbe dobtam. A lány mintegy megköszönve lehajolt és a többi közé irányította a papírgalacsint. Aztán újra összenéztünk, és tudtuk, hogy új korszakot nyitottunk az emberiség történetében. Ott, a félhomályban úszó, dohos szagú, földalatti pincében. Ólomlábakon battyogtam ki a napfényes utcára.

Mi ketten: én és e lányka megteremtettük új bolygónkat – A Szemét Planétáját.

Új időszámítás kezdődött el aznap 11.58-kor.

A később elfogyasztott ebédhez aznap két Gin–Tonic-ot ittam. De azt a lányt, okos tekintetét, görnyedt testtartását soha nem feledhetem.

(2008)