ANYÁM  EMLÉKÉRE

[III.]

„A tánc a lélek érzéseit a test mozdulataival fejezi ki és méltó arra,

hogy a zenéhez és a költészethez hasonló szerepet töltsön be”

(Cezare Negri)

Május 24-e minden évben különös nap volt. Ezen a napon ünneplik a bolgárok a ciril írásbeliség, Kirill és Metód napját. Ennek alkalmából a fővárosi bolgárok egész napos szabadtéri partyt rendeztek a Sváb-hegyen, egy ifjúsági táborban, ahova ez alkalomból kitelepült a Carevec bolgár étterem, amely főleg kebabcsét, bolgár nemzeti eledelt kínált. Az ünnep előtt már hetekkel elkezdődött a találgatás, hogy lesz-e eső, illetve milyen lesz az-évben a kebab. Azért is volt különleges ez a nap, mert ekkor a bolgár Róza mama is a családdal együtt ünnepelt fenn a hegyen. Neki mindig vittünk egy kempingszéket, mivel fájós lábaival nem tudott a plédre heveredni, s főleg onnan felállni. A bolgárkertészek is mind takarókat terítettek a fűre, majd mint afféle majálisban, feltálalták a friss zöldségeket, paradicsomot, paprikát, uborkát és hagymát. A kebabcse hatalmas faszén tüzelésű rostokon sült, ínycsiklandó füstfelhőbe burkolózva, ami a bolgár népzene ritmusára elegyedett a hegyi levegővel. Az ünnepség a nagykövet beszédével kezdődött, aki dicséretesnek ítélte a Magyarországon élő bolgárok erőfeszítését, amivel fenntartják bolgárságukat, nemzedékeken át. Az egyesület titkára szívhez szóló szavakkal festette le a hazához való hűséget és a bolgár értékek külhoni megismertetését. A lelkész végül a kereszténység megtartó erejét idézte az ötszáz éves török megszállás idejéből. Ezt követően tánccsoportok foglalták el a kövezett pódiumot. A hivatalos táncbemutató után bevonták a nézőközönséget is a kígyózó horó táncba. Édesanyám is beállt a sorba, olykor engem is magával vitt. Megindító volt a táncoló sokaság lendületét érezni. Ezen az ünnepen együtt vettek részt a bolgárkertészek és a bolgár kultúra reprezentánsai: költők, műfordítók, nyelvtanárok, történészek, meg apánk, a földrajztudomány képviselője. Az egyesület vendégeiként e kiválasztottak, együtt a nagykövettel, fontoskodóan félre vonultak egy fedett terembe, ahol meghívták őket ebédre.

Fél egykor kezdte a konyha kiosztani a közembereknek a nem túl olcsó kebabcsét. De mivel rituális jellege volt e bolgár specialitás fogyasztásának, nem nagyon néztük az árát. Különösen, hogy ilyenkor mindannyian Róza mama vendégei voltunk. Mikor hosszas sorbaállás után megszereztük a dupla porciókat, először Róza mama kóstolta meg a húsrudakat. Feszülten vártuk véleményét. S ő minden évben ugyanazt mondta. Hiányzik belőle a bárányhús, így nem az eredeti recept szerint készült. Aszerint ugyanis bárány, borjú és sertés hús darált masszájából kell készíteni, de szükség esetén a bárányhús kimaradhat. De az már nem hiteles. Ennek ellenére, mintegy engedélyt adott az elfogyasztására, amit mi boldogan megtettünk, mivel csak ezt a változatot ismertük. Az étkezés után elkezdődött az ismerősök felkeresése. Hozzánk is jöttek sokan, tiszteletüket téve Róza mama és anyám előtt. A bátyám is felkereste bolgár tanulótársait. Én csak jóval később, ügyvédként integrálódtam a bolgár közösségbe, de talán én kerültem kapcsolatba legtöbbjükkel, amikor tíz éven át elláttam az egyesület jogsegély szolgálatát.

Délután négy óra felé újra összeállt a horó körtánc, amiben anyámmal újra részt vettem, ekkor már valamelyik bolgár lányismerősömmel. Néhány kör megtétele után azonban kiálltunk a táncból, és haza indultunk.

Otthon türelmetlenül várt bennünket Bogár és Picur. Bogár egy rövid szőrű Puli keverék volt, nevét piciny barna szeméről kapta, Picur pedig egy fekete kandúr. Ők ketten megosztották családunkat. Bogár gazdája az apám volt, a kandúr gazdája pedig én. Mivel kertes házban laktunk, a kertben tartózkodtak, de szabad bejárásuk volt a lakásba. Különösen nyáron ki-be jártak. A kutyát apám vitte sétálni, és amikor kertészkedett, akkor is ott tüsténkedett vele Bogár. A kert különböző sarkaiba ásta el csontjait. Édesapám a kandúrral csak annyiban foglalkozott, hogy egymáshoz édesgesse az örök ellenfeleket, macskát és kutyát. Kiugró idomári képességről tett tanúbizonyságot, midőn néhány hét után a korban fiatalabb Bogárt sikerült lemondatni a macska megtámadásáról. Ehhez persze hozzájárult Picur számos karmolása is, amivel a kutyus orrába csapott. Hamarosan, azonban, szent lett a béke kettőjük között. Békésen simultak össze a cseresznyefa árnyékában. Bátyám, aki különösebben nem foglalkozott velük, egy nagy foto sorozatot csinált e meghitt pillanatokról. Édesanyám haszonelvűen viszonyult a háziállatainkhoz. Bogártól azt várta, hogy őrizze a házat, Picurtól pedig azt, hogy tartsa távol az egereket a kamrától. De azért őt is meghatotta a két háziállat ritka barátsága. Én különös viszonyban voltam Picurral. Nem én választottam őt, hanem ő engem. Mikor leheveredtem a sarokrekamiéra olvasni, Picur lassan kikászálódott a fotelből és átmászott hozzám, majd némi várakozás után rátelepedett a mellkasomra és elkezdett bariton hangon dorombolni. Letettem a könyvet és megsimogattam kocka fejét. Ekkor Picur lassan kinyújtotta nyakát, és nedves orrával, jobbról is balról is megdörzsölte az államat. Szemét lecsukta, s közben még hangosabban dorombolt. Tavasszal sokszor több napra is elbarangolt. Mikor megjött, és kinyitottam az ajtót, szinte díszlépésben, méltósággal lépdelt be a lakásba, törzsét az ajtófélfához dörzsölve. Mindezt annak ellenére tette ilyen büszkén, hogy a füle rojtosra volt tépve, itt-ott foltokban hiányzott a szőre.

Az utcában, sőt az egész környéken mi voltunk a bolgár kisebbség, annak ellenére, hogy apánk magyar volt, mi pedig a bátyámmal Magyarországon születtünk, és magyar állampolgárok voltunk. De a szomszédokkal anyámék tartották a kapcsolatot, így az egészcsaládot bolgárnak könyvelték el. Gyerek korunkban a többiek gúnyoltak is. Engem például „ela tuka” néven neveztek, holott ez a hívószó azt jelenti, „gyere ide”. Róza mama hívott haza e szavakkal a rétről vagy a fáról ebédelni vagy uzsonnázni.

Az utca elején laktak a Benefiék, akik közül a családfő, Géza elmélyülten tanulmányoztaa magyarok őstörténetét. Akárhányszor találkoztunk, rögtön rátért az onogurokra, ezzel bizonygatva, hogy a magyarok és bolgárok valaha egy népcsaládba tartoztak. Engem egy kicsit zavart, hogy csak erről volt hajlandó beszélni velem, de végül is vállaltam a bolgárságomat. De azért, ha lehetett, elkerültem a vele való beszélgetést. Feleségével, a kövér Jutkával másról is lehetett beszélni. Ő csak akkor említette Bulgáriát, amikor sok-sok év után a bolgár tengerparton töltötték a nyári szabadságukat. Nagy elismeréssel szólt a természeti szépségekről. E vonatkozásban a házunk tiszteletbeli konzulátusként szolgált. Aki Bulgáriába készült nyaralni, mind minket kérdezett tanácsokért. Haza térve pedig beugrottak hozzánk élménybeszámolót tartani. Mindannyian el voltak ragadtatva. A váratlan és kellemes meglepetés hangján szóltak a nívós vendéglátásról. Sokkal rosszabbra számítottak egy balkáni államtól. Én, miután szavaikból kiéreztem a negatív előítéletet, próbaként megkérdeztem tőlük, mit gondolnak, mikor alapították az első bolgár államalakulatot. Szinte kivétel nélkül az 1300-as évekre tették, szemben a történelmi valósággal, hogy 681-ben alakult meg az első bolgár cárság, két évszázaddal előbb, mint a magyar honfoglalás, és bő három évszázaddal, mint a Szent István-iállamalapítás. Mindenesetre, még azok is lelkendezve meséltek bolgár nyaralásukról, akikkel csak köszönő viszonyban voltunk. Persze jólesett a dicséret, még ha arra maga Bulgária szolgált is rá.

Nekem az összes közül a velünk szemben lakó Jóska bácsi véleménye tetszett, aki hajdanán dunai hajós volt, és így ismerkedett meg a bolgár kikötőkkel. Ő ismerte Lom városát is, ahol Róza mama született. Nagyon szorgalmas népként beszélt a bolgárokról. Meg Ruszéról, az Al-Duna legnagyobb kikötőjéről. Jóska bácsi és felesége arról voltak ismertek az utcában, hogy nyugdíjból építkeztek. A Rácz Aladár utcában. Megvették a telket, majd beépítési kötelezettségük teljesítéseként lerakták egy száz négyzetméteres ház alapjait. Ezt követően évekig nem történt semmi. Csak a kertet művelték. Már termőre fordultak az általuk elültetett fák, mire a fogukhoz vert garasokból sikerült a pince felére egy ötven négyzetméteres, szegényes házikót felhúzni. Én tisztelettel elegy sajnálattal figyeltem értékteremtő vergődésüket, és beismertem magamban, hogy nem lennék képes ekkora lemondásra. Egyébként a mi családunkat is megkísértette a hétvégi telek megszerzésének lehetősége. Törökbálinton parcellázták fel az egyik dombot, és nagyon kedvező feltételekkel lehetett volna megszerezni. De a művelési kötelezettség elriasztott engem és a bátyámat, hiszen ott volt nekünk a saját kertünk. Nem akartuk minden hétvégénket a telken tölteni. Az évtizedek alatt realizálható nyereség nem volt olyan vonzó, hogy áldozzunk érte. Volt elég munka a kertes házunk körül is. Édesanyánk sem szívesen vállalta az újabb kötelezettséget. Apám egyedül nem akart ilyen terhet a vállára venni, mivel el sem tudta volna látni a telket a sok külföldi utazás miatt. Ekkor fogalmazódott meg bennem a vágy a mind teljesebb élet után, ami kizárta, hogy egyetlen célt kövessek, még ha az a cél a gazdagodás is. A balatoni nyaraló sem hiányzott, hiszen így mindig máshol nyaralhattunk. Hol a déli, hol pedig az északi parton. De nyaraltunkGárdonyban a Velencei-tónál is, Róza mama bolgár barátnőjénél.

A keresztutca átlós saroktelkén, kétszintes családi házban lakott az özvegy Pipi mama a lányával, a vejével és unokáival. Három nemzedékre vezetett háztartást. Ehhez népes baromfiállományt tartottak tágas kertjükben. A szárnyasok naphosszat szerteszét kapirgáltak, míg el nem jött a kukoricával etetésük ideje. Pipi mama olyankor hangos "pípi-pipi-pipi-pipi" hívogatással csalogatta magához a tyúkokat, csirkéket, s a hangja messzire elhallattszott az utcában. Így kapta a Pipi mama ragadványnevet.

Ő és Róza mama kortársak voltak, s mint ahogy az lenni szokott, sok visszatekintő megbeszélnivalójuk volt. Hamar jó barátnők lettek, és amiben csak kellett, segítettek egymásnak. Többször volt olyan időszak, amikor Pipi mama úgy segített, hogy délutánonként vállalta a bátyám felügyeletét.

Én még napközis óvodába jártam, a bátyám elemiben tanult. A szüleink dolgoztak. Róza mama, meggyötört testével, gyakran került kórházba és kezelésekre egy-két hétre. Ilyenkor jelentett komoly, önzetlen segítséget Pipi mama felügyelete. A bátyám az iskolából hazafelé menet, dél körül, hozzá csengetett be. A mindig kedves, jóságos Pipi mama ebédet adott neki, közben elbeszélgetett vele. Ebéd után a bátyámnak meg kellett írnia a házi feladatait. A családtagok nélküli üres ház csendje, a lakásra jellemző megszokott szagok és Pipi mama odaadó gondoskodása inspirálóan hatottak a leckeírásra. Anyánk haza érkezte szakította meg azokat a jó emlékezetű délutánokat – a következő délutánig.

„A tánc a lélek rejtett nyelve”

(Martha Graham)

Minden vasárnap tíz órakor sajátos szertartás kezdődött az utca elején. A földszint kettőből Hevesi úr előhozta Moszkvics gépkocsiját a szemközt bérelt garázsból, és megkezdte szakrális szerelését. A művelethez felvette kék overálját – amelyen sohanem volt olajfolt – és szintén kék tornacipőjét. Máskor mindig csak öltönyben és nyakkendőben lehetett látni. Valamelyik minisztériumban dolgozott osztályvezetőként. Nem is barátkoztak az utcai lakókkal. Lányuk, a szőke Gabriella is több utcával távolabb élő barátnőkkel tartotta a kapcsolatot, akik ugyanolyan szépek voltak és előkelők. Ezért aztán óvatosan közelítettük meg a helyszínt. Hevesi úr első dolga volt, hogy felnyitotta a motorháztetőt. Elénk tárult az autó szíve – a négyhengeres motor, benzin- és légcsövek, amik ide-oda kanyarogtak. Hevesi úr minden cső csatlakozásánál ellenőrizte a bilincseket, ahol kellett, ott csavarhúzóval megerősítette. Aztán kiszedte az olajszint mérő pálcát, és egy fehér ronggyal akkurátusan letörölte, majd visszadugta. Rövid várakozás után újra kivette, és hosszasan szemügyre vette. Mi szájtátva figyeltük e varázslatos mozdulatait. Ezzel végezvén sorra kerültek a gyertyák. Speciális gyertya kulccsal kitekerte mind a négyet, megszemlélte őket, aztán egy drótkefével megkefélte a hézagokat, és visszacsavarta őket a helyükre. Egy kék ronggyal megtörölte a hengerfejet. Kipróbálta az ékszíjak feszességét. Aztán levette a légszűrő kapcsos fedelét, kivette a papírszűrőt, és a nap felé tartva megvizsgálta, mennyire szennyes. Én szinte minden műveletnél oldalba böktem bátyámat, hogy „most mit csinál?”. Ő szintén megbökött, hogy hallgassak. Csak a nagyobb fiúk kérdezhettek Hevesi úrtól. Olyan, számomra ismeretlen dolgokat kérdeztek, hogy „mennyit fogyaszt százon?”. „Mennyi a végsebessége?” „Hány másodperc alatt gyorsul százra?” Hevesi úr, kelletlenül, de válaszolt a kérdésekre. Közben megtekintettük a műszerfalon lévő kilométerórát, az azon feltüntetett értékeket. Ezalatt Hevesi úr elővette a rombusz alakú emelőt, eltessékelt minket a kocsi oldalától, és megemelte a gépkocsit, hogy aztán egy gyékényt leterítve aláfeküdjön. Ekkor már megsúgta a bátyám, hogy a kipufogót meg a kéziféket ellenőrzi. Ezután következett a legizgalmasabb része a szertartásnak, ugyanis megkért bennünket, hogy ellenőrizzük a fényjelzéseket. Beült a kormány mellé és bekapcsolta a gyújtást. Ketten a kocsi elé álltunk, ketten meg mögé. Kórusban kiabáltunk, mikor valamelyik lámpa vagy éppen az index felgyulladt. Hevesi úr megköszönte a segítségünket, amire nagyon büszkék voltunk. Ezzel a szertartás véget ért. Már csak a próbaút volt hátra. Kettőnket kiválasztott, hogy vele mehetünk. Mindannyiunknak ez volt leghőbb vágya. Mégis, a bátyám, mikor már másodszorra választották őt, a javamra lemondott a túráról. Nagyon hálás voltam neki ezért, mert fantasztikus élmény volt autózni. Megjegyzem, soha nem láttam Hevesi urat és családját az autót használni. Mintha csak „sunday driver”, azaz vasárnapi autós lett volna.

Tizenöt évvel később így csodáltak meg minket, amikor a bátyámmal és Ágotával egy 600-as Trabantot pakoltunk át egy 601-es kaszniba.

Ezzel a Trabanttal tanítottam anyámat vezetni az üres Meredek utcában. Az egyik kanyar után három sétáló alak tűnt fel háttal nekünk. Anyám a fék helyett a gázra lépett, s majdnem elütöttük Losonczi Pált és testőreit. Az utolsó pillanatban sikerült lefékezni.

Az utca vége felé laktak Manyi néniék. Manyi néni volt az egyetlen háztartásbeli az utcában. Így aztán gyakran betért hozzánk egy kis beszélgetésre. Naprakészen tudta, mi történik a szomszédokkal. Kik várnak babát, és hány hónapos a mama, kik válnak, hol van nagy beteg. De azt is tudta, miért van feltúrva a mellékutca, kicserélődött a közért bérlője, a postán az ügyintéző hölgy nagymama lett. Manyi néni láncdohányos volt, így amint megjött hozzánk, már vittem is a hamutartót neki. A cigarettát tartó ujjai a nikotintól megbarnultak. Férje, Sanyi bácsi gépészmérnök volt, és a kisebb meghibásodásokat segített megjavítani a háztartásban. Apám kertész szolgáltatásokkal viszonozta szereléseit. Mégis szorongva kértük meg a javításra, mert ő rögtön szétszedte az egész berendezést. Egyszer a csöpögő kerti csapnak úgy neki esett, hogy a tömítő gyűrű cseréje helyett új csaptelepet is kellett venni. Nem szerettem, amikor együtt jöttek vendégségbe hozzánk, mert ilyenkor Manyi néni állandóan lehurrogta férjét, minden mondatát meghazudtolta, és közbe vágott, amikor valamit el akart mondani. Mindenki tudta, hogy Kisséknél nőuralom van. Évtizedekkel később anyám elmesélte nekem, hogy Sanyi bácsi egyszer, amikor anyámat egyedül találta otthon, letámadta, de ő határozottan ellenállt.

Az utca lakói közt egy rejtett hierarchia feszült. A csúcson a Trianon után, a húszas-harmincas években betelepült lakók álltak. Volt köztük erdélyi menekült is, mint az aradi Bethlen család. Mögöttük az ötvenes években és a hatvanas évek elején beköltözött lakók következtek. Előbbieknek „kezicsókolom”-mal köszöntünk, a többieknek „csókolom”-mal. A hetvenes évektől költöztek az utcába a Kádár korszak újgazdagjai. Őket csak „jó napot”-tal üdvözöltünk. Ők építették be az üres réteket kocka házaikkal és hivalkodó garázsaikkal. A gyerekeiket autón vitték iskolába, edzésre, így nem volt kapcsolatuk az utca többi gyerekével.

Az utca közepe táján laktak egy fehér kocka társasház földszintjén Kollárék, akik kivételként közismertek voltak. A férfi maszek villanyszerelő volt, s az egész környék háztartási gépeit javította. Súlyos csípőficamtól szenvedett, ezért vastagított talpú ortopéd cipőt viselt a jobb lábán. Bicegő járásáról messziről fel lehetett ismerni. Mégis alázatos viselkedése volt rá a legjellemzőbb. Nekünk, fiataloknak is előre köszönt. Ilyenkor felsőtestével mélyen meghajolt. Ez engem nagyon zavart, s fejbiccentéssel próbáltam viszonozni előzékenységét. Felesége is nagyon szerényen viselkedett. Olyan halkan beszélt, hogy alig lehetett hallani. Ő intézte férje vállalkozásának könyvelését és adminisztrációját. Amikor átvittem hozzájuk meghibásodott porszívónkat, többnyire vele találkoztam. Ahogy kinyitotta az ajtót, erősen fűszerezett ételszag csapta meg az orromat. Ilyenkor bocsánatkérően szabadkozott, amiért nincs otthon a férje. Átvezetett a garázsból átalakított műhelybe és átvette a gépet. A műhelyben forrasztások szaga terjengett. A megjavított porszívót aztán a férfi hozta át, és anyámmal számolt el. Nagyon olcsón dolgozott, s anyámmal még alázatosabban viselkedett. Sokáig találgattam, miért ez a magatartás, s végül arra jutottam, hogy testi hibáján kívül az egyéni vállalkozása miatt fejezte ki együttérzését a bérből és fizetésből élőkkel, akiknek főnökük volt és blokkoló órák osztották be idejüket. Ő pedig a maga ura volt. Kislányuk, Mariann, a törékeny és sovány lány az apjára ütött. Ő is visszahúzódó teremtés volt, alacsony teste pedig rendkívül arányos.

Egy augusztus végi késő délutánon az előkertben üldögéltem, amikor Mariann hazafelé tartva, elment a házunk előtt. Amint meglátott, megállt a kapu előtt, és tőle szokatlan módon lelkendezve újságolta el, hogy Bulgáriában töltötte a nyarat a szüleivel. Bevallotta, hogy ezúttal volt először tengeren, és nagyon tetszett neki. Egy ideig a kerítésen át társalogtunk, de mivel éreztem, hogy sok mesélnivalója van, behívtam a kertbe, és egy fa alatt leültünk a padra. Szozopolban jártak, és elbűvölte őket a bolgárok vendégszeretete meg a tengerpart szépsége. Mariann három évvel volt fiatalabb nálam. Tizenegy éves kora ellenére nagyon tájékozott volt bolgár dolgokban. Ismerte a fővárost, tudta a bolgár pénznem, a leva árfolyamát. Tőlem érdeklődött a többi tengerparti üdülőhelyről.

Egyszer csak váratlanul megkért, hadd hajtsa a fejét az ölembe, mert elfáradt. Én előzékenyen összetettem keresztbe tett lábamat, és ő ráhajtotta fejét. Csukott szemmel ismételgette, milyen jó volt a tengeren. Én közben szőke haját simogattam. A lemenő nap vízszintes sugarai behatoltak az arcát borító pihék alá és láthatóvá tették azokat. Hosszú, meghitt perceket éltünk át. Ettől kezdve bizalmas kapcsolat alakult ki köztünk. Mindig örömmel töltött el bennünket, ha találkoztunk; olyankor megpusziltuk egymást. És ő rendre mesélt magáról. De kapcsolatunk ebben ki is merült. Én a bátyjának éreztem magam. A gimnázium után Mariann az Állatkertben helyezkedett el gondozóként. Attól kezdve ritkábban találkoztunk, de a szeretetteli viszony megmaradt.

Az utca díszei a Bauer lányok voltak; nagyság szerint Kati, Cila és Ági. Bár Kati volt a legidősebb köztünk, tizenkét éves, mégis önfeledten játszott velünk. Azonban mint megjelent anyám, Kati elszakadt tőlünk, és mint nő kezdett el beszélgetni anyámmal, az igazi nővel. Anyám partner volt ebben, és együtt eljátszották a kisgyerekekről gondoskodó anya szerepét. Kati ezért nagyon hálás volt anyámnak, és mikor az utcán találkoztak, már messziről kiabálta: „Szonya néni, Szonya néni!”

Egyszer hazafelé mentem a közértből, és megpróbáltam köpni, mint a felnőttek és idősebb fiúk. Nem nagyon ment. Mégis újra és újra próbálkoztam. Ekkor mögöttem nevemen szólított Kati. Megálltam és bevártam őt. Hozzám érve kioktatott, hogy nem a köpködés tesz felnőtté, s egyébként is csúnya szokás. Megszégyenülten álltam előtte, de tanácsát örökre megfogadtam.

Cila, a középső Bauer lány az anyjától szőke hajat és zöld szemet örökölt, de az alkata is törékeny volt szemben a testvéreivel. Ő nem vett részt a fiús játékokban. Anyám ugyanúgy szót értett vele, mint Katival és Ágival, azzal, hogy a női hivatástudatot közvetítette feléjük. A szépséget, csábítást, a gyermeknevelést és a háztartás vezetését. Erre volt igény.

A Bauer lányok gyorsan belenőttek a kamaszkorba. Attól kezdve felhagytak a tanulással, a hegedüléssel és belevetették magukat a randevúzásba. A hegedülés egyébként sem ment valami jól. Hamis nyivákolást lehetett hallani mindig az ablakuk alatt, amíg jártak zeneórára. Ettől kezdve bármikor is mentem ki az utcára, találkoztam valamelyikükkel, amint éppen indult randevúra, vagy hazaért. Nagyon csinosan öltözködtek. A leginkább kihívó azonban miniszoknyájuk volt, ami láthatóvá tette formás lábukat.

Az odaadó párkapcsolatok hamar beértek. Alighogy leérettségiztek, rögtön férjhez mentek mind a hárman. A babák születése után aztán el is váltak. Ezután újra bizalmas lett kapcsolatunk. Én soha nem felejtettem el, hogy négy éves koromban rábeszéltek, mutassam meg a fütykösömet. Persze én ragaszkodtam a viszonzáshoz. Ez akkor felért a szüzesség elvesztésével. Nagyfiúnak éreztem magam.

Kovács Ferkó volt az utca nagy foci drukkere. A Fradinak szurkolt, és ha tehette, a csapat minden meccsére kiment, amit a fővárosban tartottak. Főleg a nagy rangadókra járt ki, mint a fő ellenfél, az Újpest elleni mérkőzésekre. Este aztán, még mindig felhevülten, mesélt a történtekről. Sokszor előfordult, hogy a találkozó után a két szurkoló tábor összeverekedett, de szerencsére Ferkó ezekből kimaradt. De büszke volt arra, hogy szemtanúja volt a hírekben szereplő eseményeknek. Mi is érdeklődve hallgattuk, bár én túlzottnak találtam a Fradi iránti elkötelezettségét és részrehajlását. Ferkó később vadászpilóta lett, de az italozása miatt elvesztette állását, nem sokkal utána pedig az életével fizetett az alkohol miatt. Még harmincon innen.

Szüleim kedvenc sportja, ha sportnak lehet egyáltalán nevezni, a műkorcsolya volt. Minden évben februárban az Európa-bajnokság, márciusban pedig a világbajnokság idején egy-egy hétig a tévéhez szegeződtek. Nagy élvezettel nézték a sudár és formás versenyzőket és a látványos figurákat. Én is leültem közéjük. Ez még akkor volt, amikor a Protapopov házaspár aratta sikereit. Engem a látványon kívül a táncosokkal  kapcsolatos háttér információk érdekeltek, meg a különböző nemzetek közötti párharc az érmekért. Mindig volt magyar versenyző, akinek szurkolni lehetett. Ilyen volt a mi Almássy Zsuzsink a hetvenes években, aki nemzetközi porondon is az egyik legsikeresebb korcsolyázónk és megjelenésében is hagyományos magyar reklám volt. Éppen ezért bosszantott fel a riporter a közvetítésével, amikor Zsuzsi egyik dobogó esélyes szabadon választott kűrjének utolsó másfél percét úgy közvetítette, hogy kétségbe esve könyörgött Zsuzsinak – el ne essen. Szerintem ezzel mélyen megsértette Almássy Zsuzsit, akiről az ún. malomkerék-forgást elnevezték, és aki a nemzetközi korcsolyasport élmezőnyéhez tartozott. Természetesen én is tudtam, hogy még a legjobb korcsolyázóknak is az elesés a réme, mégis felháborított e kishitűségről tanúskodó magatartás, ami persze a „megúszott” kűr után nagyképű lelkendezésbe csapott át. Ezzel a riporter amatőr szintre süllyesztette Zsuzsit, ami megbocsájthatatlan hiba, s egyben sportnagyhatalmi ambícióinkat is meghazudtolta. Másnap előadtam ezen elméletemet anyámnak, aki logikus fejtegetésemre büszkén helyeselt, de éreztette, hogy ez legyen a legnagyobb bajunk.

Egyszer azért megkérdeztem apámat, hogy neki van-e focicsapata, mire ő – mint ami magától értetődő – mosolyogva válaszolta, hogy a Kecskemét. Nevetve fogadtam a származásához való hűség e tiszteletre méltó jelét, de attól kezdve én is figyeltem az újságokban a másodosztály állását. Később aztán apám kivitt egy kupamérkőzésre, amin a Kecskemét játszott egy pesti csapattal, és ki is kapott, de azért jó volt együtt eljátszani a szurkolást. Korábban csak Bulgáriában voltam meccsen, ahol a nagybácsikám elvitt a Lom–Vidin találkozóra. A tűző napon nem éreztem magam igazán jól. Valójában soha nem voltam igazi szurkoló. Szerettem a jó meccseket, a szép gólokat, de soha nem voltam képes magamból kikelve üvöltözni. Mindig végig néztem a világbajnokságokat. A mérkőzés elején választottam csapatot magamnak, akinek szurkoljak, de ha kikapott, nem dőlt össze a világ. Sőt, ha az én csapatom több góllal vezetett, én azt kívántam, hogy az ellenfélnek sikerüljön belőni a becsületgólt. Így aztán, sokszor a meccs közben felcseréltem a favorizált csapatot. Különleges világnap volt, amikor nagy ritkán a magyar válogatott Bulgáriával mérkőzött meg. Ilyenkor aztán elszabadult az évődés apám és anyám közt. Egymásra licitálva ócsárolták a másik nemzeti válogatottját. Én, egyik alkalommal, némi hezitálás után, azt javasoltam nekik, hogy a meccs eredményétől tegyük függővé az étrendünket. Ha a bolgárok győznek, akkor bolgár konyhát vezessünk, ha a magyarok, akkor a magyaros ételek legyenek túlsúlyban. A nagy meccs végeredménye egy-egyes döntetlen lett, így aztán maradt a korábbi vegyes konyha.

„A táncban a lélek mintegy megszabadul a rögtől,

s látható ritmikában fejezi ki magát.”

(Hevesi Sándor)

Egy évvel édesapám hetvenöt éves korában bekövetkezett, gégerák okozta halála után megkérdeztem édesanyámat, hogy az ügyvédi irodámmal felköltözhetek-e apám szobájába. Cserébe vállaltam a napi bevásárlást, a gyógyszerek beszerzését és havonta a szupermarketes bevásárlást, autóval, együtt. Édesanyám örömmel tett eleget kérésemnek, mivel apám halála óta nagyon egyedül volt, és az egészségi állapota is megromlott. Elhatalmasodott rajta a cukorbetegség és a lábai is cserbenhagyták. Így aztán visszaköltöztem a szülői házba – az irodámmal.

Egyszer, hazafelé menet az 5-ös busz végállomásán várakoztam, hogy a Logodi utcába menjek, a családomhoz. Váratlanul eszembe jutott, hogy egyik kollégám megígérte, hogy még aznap faxon elküld egy ingatlan szerződéstervezetet, amiért be kellett ugorjak az irodámba. Ehhez annyit kellett tennem, hogy huszonöt méterrel előrébb, a 8-as buszra szálljak fel. Magam is meglepődtem, milyen kis rádiuszban élem az életem. E két busz végállomása sokáig a Március 15-e téren volt. A kört, vagy inkább a háromszöget az 59-es villamos vonala zárta le.

Fiatal koromban, amikor az utolsó, éjszakai járattal igyekeztem haza, döngetett a busz felfelé a Hegyalján, és mindig egyedül voltam az, aki a Lejtő utcánál leszállt. Emiatt lelkiismeret-furdalásom volt, amiért megszakítom a sofőr száguldását, s egyben irracionális félelem kerített hatalmába, mi lesz, ha nem áll meg csak én miattam. Ma is eszembe jut ez az érzés, hasonló esetben, és megmosolygom huszonéves magamat. De azért mindig eszembe jut.

Beléptem apám szobájába. A félig leeresztett redőny résein a délutáni napsugár csíkosan világította be a bútorokat, és láthatóvá tette a finom port, ami belepte a szobát. Anyám semmihez sem nyúlt, mindent úgy hagyott, ahogy apám kórházba kerülése napján volt. A behemót íróasztal lapjának felén szobanövények zsúfolódtak. Aszparágusz, begónia, fikusz, bromélia és jácint. Az asztal másik felén több év asztali naptárai sorakoztak, amelyekben apám a kerti növények állapotáról és az időjárásról írt be jegyzeteket apró gyöngybetűkkel. Az utolsó bejegyzés november 18-án keltezett. Ekkor került a kórházba, ahol egy hétre rá elhunyt.

Az íróasztal melletti ablakpárkányon egy metszőolló emlékeztetett a szőlőre és a barackfákra. A heverő lábánál volt apám fapapucsa, amely a lábujjaknál fényesre csiszolódott. Maga a heverő a csípő táján behorpadt. A falvédőt tartó minden szögön lógott valami dísz. Egyiken egy mini bocskor, a másikon ezüst korong meg kicsiny kukoricacsövek. A dohányzó asztalon még ott voltak a gyógyszerek üres dobozai meg egy vizes pohár. Apám, amikor orvosságot vett be, soha nem itta ki a poharat, hanem az utolsó kortyot meghagyta, és a mosdóba löttyintette. A fali polcokon sorakoztak a bolgár és magyar szakkönyvek, köztük Bulgária piros könyve a kihalófélben levő állatokról és apám művei több példányban. Egy külön polcon voltak a szótárak. A nagy nemzetek szótárain kívül a szerb, a horvát, a lengyel, a román és a cseh. Köztük volt egy olasz szótár is, ami szüleim 1976-os itáliai útjára emlékeztetett. A polcok szélein vázák, kőkristályok és egy türkmén fejfedő díszelgett. A szobában minden apámra utalt. Ez volt az igazi ravatala.

Leültem az íróasztalhoz, és kihúztam a középső fiókot. Gondosan kihegyezett HB jelű Koh-i-Noor ceruzák és különböző alakú vonalzók húzódtak meg a fiókban meg egy elefántos radír. A baloldali sarokban egy vaskos dosszié feküdt, befőttes gumival átfogva. Óvatosan kibontottam, és átnéztem a tartalmát. Apám személyes okmányai sárgállottak a mappában. A születési anyakönyvi kivonat, a házassági anyakönyvi kivonat bolgár és magyar nyelven, az egyetemi leckekönyv és sok újság kivágás, amit apám írt, vagy róla szólt. Egy fekete-fehér fotót is találtam apámról és Nagy László költőről a bulgáriai évekből. A dosszié alatt egy bélyegalbum bújt meg, amit a krakkói Jagello Egyetem alapításának hatszázadik évfordulójára kiadott bélyegsorozat töltött meg.

Hozzákezdtem az íróasztal legszükségesebb átrendezéséhez. A növényeket gyorsan kivittem a verandán zöldellő társaikhoz, a filodendron és a kaktuszok közé. Bosszankodva vettem észre, hogy az íróasztalt borító falemez hullámos lett a nedvességtől. Szerencsére a növények helyére kerülő monitor és faxos telefon eltakarta az egyenetlenségeket. A naptárakat az íróasztal mögött lévő szekrény fiókjaiba helyeztem el, ahol már több évjárat anyaga gyűlt. A ceruzákat, vonalzókat alulról a második fiókba tettem át, s helyükre kerültek a pecséteim meg az ügyvédségre vonatkozó okmányaim. A bejárattal szemközti falon apám nagybátyjának naiv festményei lógtak, meg Bulgária reliefes, domborzati térképe. A térképhez nem nyúltam, mert nagyon tetszett nekem, meg aztán az ügyfeleim negyede a bolgárok köréből került ki. A falusi életképeket ábrázoló festményeket azonban kortárs festményekre cseréltem az évek során. Az én szobámban ezt meg is tehettem, mert anyám teljes mértékben átengedte nekem. Ez nem vonatkozott a hallban levő fotókra, amelyek egyfajta ősgaléria funkcióját töltötték be mintegy ötven éven keresztül.

Egyszer aztán egy kortárs galériában vettem egy tűzzománc bohócot, két festményt és két rézkarcot. Mikor leszállították, izgatottan mutattam be az új szerzeményeket anyámnak, hogy mit szól hozzájuk, s közben találgattam, hova helyezzem el őket. Édesanyám hosszasan tanulmányozta a képeket, majd megdicsért, hogy jól választottam. Aztán hosszan tartó hallgatás következett, miközben újra és újra megszemléltük a képeket. Egyszer csak édesanyám, megtörve a csöndet, megszólalt, hogy vegyem le a veranda boltívének jobb oszlopán lógó fotót, ami apámat ábrázolta piarista érettségije alkalmából, és tegyem a helyére a firenzei Ponte Vecchio-t ábrázoló festményt. Én kérdőn, tágra nyílt szemmel tekintettem anyámra, hogy tudja-e, mit mond, de ő határozottan bólintott a fejével.  A szívem a torkomban dobogott, amikor leakasztottam az apámat tizennyolc évesen megörökítő fotót. Ezután anyám a boltív bal oszlopára mutatott, ahol a saját, bolgár népviseletbe öltözött egész alakos fotója díszelgett, és oda rendelte a Szerelmespár rózsával című festményt. Én, megerősítésre várva, újra meredten a szemébe néztem, de ő szemét lehunyva, bátorítóan biccentett fejével. E két festmény is alapvetően megváltoztatta a hall atmoszféráját, de anyám folytatta. Rámutatott az oldalfalon levő fotóra, ami őt ábrázolta, ahogy a karjában tartja a pár hónapos bátyámat. Ekkor már szóvá tettem, hogy hiszen ez a legszentebb téma: anya gyermekével, de ő elszántan mutatott a bohócra, hogy azt tegyem a helyébe. Ezután már csak a bátyám első elemis, egyenruhás és sapkás képe következett, valamint a kettőnket ábrázoló fotó, amikor én még csak hat hónapos voltam. A helyükre a Holland úr és a Múltba révedő című rézkarcok kerültek. A hall bejáratánál volt a Róza mamát és anyámat fiatalon lencsevégre kapott fotó. Helyére a szintén Gulyás László festette Nemes című festmény került. Mikor végeztem a cserékkel, belehuppantam a fotelba, és szinte megbabonázva néztem körbe a teljesen megváltozott hangulatú szobában. Hálatelt szemmel néztem anyámra. Ő felállt, odajött hozzám és megcsókolta a homlokomat. Soha életemben nem éltem át ekkora katarzist.

„Lehet-e nagyobb boldogság a Földön,

mint az angyalok táncát utánozni?”

(I. Baszileiosz)

Bátyám telefonált, hogy ne az öregek otthonába menjek, hanem a váci kórházba, mert anyám állapota hirtelen megromlott. Két nappal korábban mentem hozzá, mint ahogy terveztem. A 205-ös kórteremben feküdt anyám egy oldalrácsos ágyban. Nem ismert fel. Én megfogtam a kezét, és hosszan megcsókoltam. Aztán egy sajátos monológba kezdtem. Meséltem magamról, az unokákról. Néha elhallgattam, hogy az arcáról leolvassam, érti-e amit mondok, de ő csak nézett rezzenés nélküli tekintettel, így hát folytattam az egyoldalú párbeszédet. Egyszer csak úgy éreztem, mintha nyújtaná csókra a kezét. Örömmel öleltem magamhoz ráncos kezét, és többször meg is csókoltam a nála eltöltött idő alatt.

Alig telt el három újabb nap, bátyám értesített, hogy édesanyánk elhunyt.

Soha semmivel be nem tölthető űrt hagyott maga után az életemben.

Illusztráció:  DSB