Kultúrharc helyett találjuk ki Magyarországot!

Még mielőtt azt hinné az olvasó, hogy én is csatlakozom a Szakács Árpád sorozata ellen tiltakozó 500-akhoz, kijelentem, hogy én nem tiltakozom ellene, mert olykor a piszkos munkát is el kell végeznie valakinek, mégis javaslatot tennék arra, hogy tegyünk eleget a néhai Hankiss Elemér felszólításának, és álljunk neki kitalálni Magyarországot.

A javaslatom lényege, hogy míg a kultúrharc gyűlölködést szít, addig az alkotó ethosz-teremtés talán keskeny hidat verhet a felek között.

Valami hasonlóra tett kísérletet az 1930-as évek végén Szekfű Gyula az általa szerkesztett Mi a magyar? című kiadvánnyal, amelybe legjelesebb íróink, gondolkodóink írtak fejezeteket. „Valami normafélének szántuk ezt a könyvet, hogy öntudatossá tegye az emberekben a magyarságukat és megóvja őket a tévelygésektől, az illúziótól, az ingoványba süllyedéstől” – írta Szekfű az előszóban. De azóta eltelt majdnem nyolcvan év, ami mély kataklizmákat okozott a magyar történelemben. Elég csak a holokausztra és a negyven éven át regnáló kommunista diktatúrára hivatkoznom. És, mi több, idestova tizennyolc éve egy új évszázadban élünk, melynek meghatározója a digitális technika. Ezért hát újból el kell végeznünk az önelemzést, és új távlatokat kell adnunk kicsiny országunknak.

El is kezdeném egy kapitális illúzióval, amivel, szerintem, végleg le kell számolnunk. Ez pedig az, amikor végtelen rónaságú országunk egyes tájait, ahol találni néhány dombot, rögtön az itáliai Toscanához hasonlítjuk. Ezzel már sok nemzeti érzelmű írónál találkoztam. Különösen az Őrséget hasonlítják előszeretettel a fogalommá lett olasz tájhoz. Az illető vagy nem volt Toscanában vagy az Őrségben, vagy egyik helyen sem. Toscana világhírét ugyanis nem csak kies tájainak, hanem az abban megbújó gyönyörű városainak köszönheti, amik felbecsülhetetlen kulturális értékek őrzői.

Én jártam mindkét földrajzi egységben, és valóban hangulatos az Őrség, de kicsiny falvaival és vend népességével egyáltalán nem hasonlítható Firenzéhez, Pisához, de még a kis létszámú San Gimignanóhoz sem. Akkor már inkább híve vagyok az egyébként túlzásba vitt „hungarikum mozgalomnak”, ami a maga egyediségéban mutatja fel értékeinket.

Egy másik dolog is nyomja a bögyömet, mégpedig a „kicsi a bors, de erős” szólás, ami még a hatvanas-hetvenes években is állandóan előfordult a közbeszédben. Ezt is el kellene felejteni. Egyrészt azért, mert – hála a „gulyás kommunizmusnak” – az utóbbi generációk már jól fejlett és magasra nőtt egyedekből állnak, így nem kell őket e mondással vigasztalni, ami csak látszólag vigasz, valójában a bennünket magyarokat évszázadok óta mérgező kisebbségi érzésnek ad tápot.

Ami az ország méretét illeti, Trianon óta kisebbek lettünk, de nem erősek. Egy jövőbeli óhajnak megfelelne e mondás, bár a mai Magyarország összevetve sok más országgal (Hollandia, Csehország) átlagos méretűnek tekinthető. S bár messze nem értek egyet Gyurcsány Ferenc azon jelszavával, hogy tanuljunk meg kicsik lenni, a jelenlegi status quo elfogadását szorgalmazom. E szólásmondást tehát végleg el kell felejteni.

Még egy fájdalmamat vezetném elő, amin sürgősen változtatni szeretnék. Ez pedig az az állítás, hogy „a magyar nem városépítő nép”. És ezt nem egy elvakult urbánus személy állítja, hanem az egyik legnagyobb magyar, Kós Károly, az 1929-ben megjelent Erdély című művében (38. oldal első bekezdés). Azóta sok víz lefolyt a Szamoson és a Dunán, de szerintem még mindig nem hazudtoltuk meg őt eléggé. Budapest a maga hetven ezres zsidó lakosságával ugyan felmutat urbánus jellemzőket, de sajnos, vidéki városaink többsége még mindig mezővárosi karaktert mutat. Tudom, hogy ez fájhat a legjobban a borászkodó nemzeti íróinknak, s nem is hozakodtam volna elő ezzel, ha nem éppen Kós Károlytól való ez a lesújtó ítélet.

Ezzel be is fejezem provokatív írásomat, megjegyezve azt, hogy csak vitaindítónak szántam, ezért elnézést kérek a lakonikus tömörségéért. Remélem, azért értő befogadókra talál.

(2018)