---> Dudás Gyula fotói, írásai

 

 

Hogyan digitalizálódtam


Az EU-ban mindenki a digitalizációról, a digitális transzformációról beszél manapság. Én most arról mesélek, milyen mértékben és hogyan digitalizálódtam életem során. Azzal kezdem, hogy amikor megjelent a menő digitális karóra, engem egyáltalán nem bűvölt el a vörös számjegyeivel a kijelzőjén. Nekem mindig is hagyományos, analóg és mechanikus órám volt. Sokáig felhúzható, később gombelemes kvarc. Amint nyugdíjba mentem, kedvenc Seiko karórámat is nyugdíjaztam – örökre elraktam. Immár hét éve nem volt a karomon. Imádom a falióráinkat a lakásban. Azért ma már szükség esetén a mobiltelefonomon is megnézem a pontos időt.

Amikor a nyolcvanas évek elején megjelentek a kis számítógépek, én azonnal nagy érdeklődéssel fordultam a technika ilyen irányú fejlődése felé. Számítógépet nem volt lehetőségem venni, de hatalmas elszántsággal vágtam bele a BASIC programozási nyelv megtanulásába autodidakta módon. Szakfolyóiratokat vásároltam és tanulmányoztam, logikai megközelítéssel értelmeztem az azokban publikált különféle szubrutinokat, programokat. Aztán én magam is elkezdtem kisebb programokat írni kitalált virtuális feladatokra. Akkoriban évekig a BASIC körül forgott az agyam. Vonaton utazva, bárhol várakozva – írtam, írtam a programokat. Gép híján a mappám számára. Egy idő után megtudtam, hogy a közelünkben, Őrmezőn a Menyecske utcában a közösségi házban minden héten számítógépes klub működik. Egy Koma klub, ahogy elneveztem. Rendszeresen eljártam oda bámészkodni és konzultálni, okosodni. Fájdalmamra még ott sem próbálhattam ki a programjaimat.

De aztán az egyik unokaöcsém keresztapjától kaptam egy lehetőséget: elintézte, hogy kapjak gépidőt a Kandó Kálmán Műszaki Főiskola számítástechnikai laborjában. Egy kis monitorral egybeépített billentyűzethez ültem. Bepötyögtem az egyik rövid programomat, és azt futtatva, módosítgatva ismerkedtem a digitális világgal, amely idővel lassan megváltoztatta a világlátásomat.

Az óriási áttörés számomra akkor következett be, amikor az apósom egy Commodore 64-et ajándékozott nekünk nászajándékként, amit Amerikából hozott egy floppy meghajtóval együtt. A televízióra csatlakoztattuk, évekig úgy használtuk. Egy idő után a gép bejelentkező képernyője a READY-vel és alatta a villogó kurzorral jól kiégette a tévé képernyőjét. 1988-ban – egy diplomata ismerősöm révén – megvettem a dollárboltban a Koma saját monitorját, később printert is hozzá. A számítógépünk márkanevéből képzett becenév, a Koma a komázás kifejezésünk alapja is lett.

Hajaj, mennyit komáztunk Beátával! Kedvenc játékunk a Boulder Dash volt, amelyet elneveztünk Gyémántosnak. Presztizskérdést csináltunk a versengésből, hogy ki tud magasabb és egyre magasabb szintre jutni. Beáta délután gyűjtötte a gyémántokat, én meg este és éjszaka, mivel amúgy is bagoly típus voltam és vagyok ma is. Neki sikerült végigvinni a játékot, de nekem soha. Kezdetben az egyszerű sílesiklást is sokat játszottuk, de a hagyományos autóversenyek nemigen szórakoztattak.

A Commodore 64 azonban nemcsak játékra volt alkalmas. A ma hangyányinak számító 64 kB memóriája nagyon jó szolgálatot tett és távlatokat nyitott cégeknek is és állami intézményeknek is adatbázisuk kiépítéséhez, ügyvitelük jobb megszervezéséhez. A Szummatech Bt-nél is Komán dolgoztam az ott töltött két év alatt, és ők voltak, akik hamar kapcsoltak, és beindítottak egy kis üzemet, amelyben plusz 128 MB-os memória bővítést gyártottak a piacra a C=64-hez. A Tatabányai Szénbányáktól egy Commodore 256-os PC-t vittünk ki Selenicába, amely egy egész bitumenes szénmosóművet vezérelt. Ott kezdtem tanulni a magyar művezetőtől a gépi kódú programozást is. Addigra már remekül bántam a GW BASIC-kel, s a beüzemelésig játékokat programoztam, amelyeket az ottani albán művezetővel játszottunk, aki kíváncsi volt a kódolásra, és szkeptikusan reagált, kinevetett, hogy az matematikailag nem stimmel, mert olyan nincs, hogy például A=A+1.

Aztán ott volt a Geodézia Beátának. Több évig dolgozott földmérőként és operátorként a cégnél. A napi mérések koordinátáit C=64-be kellett bevinniük. Egyszer egy hóvégi hajrájuk alkalmával én is besegítettem az adatbevitelbe az otthoni gépünkön.

A saját programjaimat illetően hármat emelek ki. Egy tatabányai állatorvosnő számára írtam egy olyan adatbázis kezelő programot, amellyel nyilván tudta tartani a paxisához tartozó összes kutya adatait, köztük azt, hogy oltva van-e, mikor oltotta, és mikor lesz időszerű a következő oltás. Természetesen mindez floppy kezeléssel és printeléssel.

Egy másik művem egy olyan súlygyarapodás nyilvántartó szoftver volt kisbabákhoz, amely segítségével grafikonon, oszlopdiagramon lehetett követni a gyerek fejlődését.

A harmadik kedvencem, amelynek mind a megírásában, mind a működésében a legnagyobb örömömet leltem, az a Pöcök program volt. Az utcabeli két barátommal tíz éven át játszottunk komolyan és szenvedélyesen gombfocit. A játékosok pöcköléséből ered a pöcök kifejezésünk. Évente lejátszottunk egy tíz fordulós bajnokságot meg egy-két egynapos kupát. A nyilvántartás mellett volt egy olyan látványos funkciója is a szoftvernek, hogy „lebonyolította” a meccseinket. Mérte és egy vonalsávban kijelezte az idő múlását. Harminc perc után megszólalt: „Vége az első félidőnek!” Az öt perces szünet vége előtt pedig ezt mondta: „Álljanak fel a csapatok!”

Később, az évek múlásával a munkahelyemtől számos PC-t vásároltam szimbolikus áron a cég által leselejtezett gépek közül: 386, 486, P4, P5 stb. Erre az időszakra tehető egy olyan kedvenc autós játékunk, amelyben San Francisco utcáin zajlott az üldözés. Különböző autókat, évszakokat, napszakokat és időjárási viszonyokat lehetett választani. Ha túl közel haladtunk a járdához, a megriadt gyalogosok félelmükben rögtön hozzálapultak a falhoz…

Aztán eljött az idő, hogy Beátának is meg magamnak is saját összeállítás alapján megrendelt, bennünket maximálisan kiszolgáló „combos” gépeket vásároljunk.

Végül elmondom, hogy nekünk korábban sem volt, és most sincs X-Boxunk, Play Station-ünk. A C=64 előtt nekünk Hopink volt 1984-től néhány évig. Az egy kezdetleges videójáték volt. Képzeljünk el egy GPS kütyüt vagy egy okostelefont. Ugyanúgy nézett ki és ugyanolyan volt a hardvere, a képernyőjén pedig két pálcikaember hintázott a trapézon, és gombnyomásra ugrott át az egyik artista a másik hintájára, annak karjába kapaszkodva. Ha jókor nyomtad meg a gombot, akkor pontokat gyűjthettél, ha meg nem – lezuhantál. Beáta annyira beleélte magát a velem való versengésben a pontszerzésbe, hogy izgalmában így buzdítgatta magát az akrobata lendítésénél fennhangon: „Hopp, hopp!” Ezért neveztem el azt a játékot Hopinak. Anyósommal sokat nevettünk rajta. És ő is szeretett játszani vele. Nekünk ez volt a videójátékok őskora és hőskora.

 

 

 

EMLÉKKÉPEIM

 

PRÓZA











 

ÚTI  KALANDOK









 

                     

 Kapcsolat

 

© Artlett Stúdió 2024